Spring Break - Part II

Arches National Park

A snowboardozást követően délkeletnek vettük az irányt. Első este egészen Green Riverig jutottunk, ahol az eddigi legszigorúbb motellel találtam szembe magamat. A környéken csak kamionosokat láttam, a bejelentkezés eleinte egy 3 cm vastag üvegfalon keresztül történt, az ajtón pedig plusz zár volt, egy matrica kíséretében: a saját biztonságod érdekében zárd az összes zárat. A szoba maga egyszerű, de legalább olcsó volt.

Green Rivertől az Arches National Park már csak egy bő órára volt. Néhány reggeli tornának szánt fotózás után át is gördültünk a bejáraton. Ez a nemzeti park az egyik kedvencem. No, nem azért, mert ide csak $15 (lett volna a) belépő, vagy mert itt monumentális kőcsarnokok leledzenek, esetleg mert van hely a dolgokat megbeszélni, illetve repkedni. Sőt, nem is azért, mert számos lehetőség van elcsépelt és idióta fotókat készíteni:

Ding

Így végiggondolva ez mégis elég oknak tűnik, hogy tényleg tetsszen a hely, de összegezve, a hely viszonylag nagy területen fekszik, változatos látnivalókat tartogat és minden könnyen - azaz autóval* - megközelíthető. Az egyik látványos dolog a Balanced Rock (Kiegyensúlyozott Kő) volt, aminél igazából nem is álltunk le jópofa képeket csinálni. Ja, de. Nem is egyet.

Balanced Rock

Egyik-másik helyen az ember el is felejtette, hogy egyfajta sivatag közepén van - csak este jött rá, amikor konstatálta, hogy két nap egymás után is le lehet égni.

Miután a trad mászókat is megcsodáltuk, amolyan délután kettőre meg is pillantottuk az első ívet, a Windows Arch-ot:

Windows Arch

Itt viszont már kezdtünk megéhezni, úgyhogy a Turret Arch-hoz már ki sem gyalogoltunk, és hasonlóképp csak madártávlatból vizsgáltuk a Delicate Arch-ot. A Skyline Arch-nál viszont már megálltunk, ha mást nem egy szokásos túristafotó erejéig. Valami hasonlót követtünk el a Landscape Arch tövében is, majd realizálva, hogy mindjárt lemegy a nap, Santa Fe felé vettük az irányt.

Út közben némi koszt reményében megálltunk Cortez, CO falucskában. A helyi főzésű sörökre mindig rámozdulok, így itt is azonnal berendeltem a samplert. Ez egyfajta hiba volt, szerencsére megbocsájtható áron.

*Kezdek beilleszkedni

Santa Fe and Los Alamos

Santa Fe egy takaros kis mediterrán hangulatú város Új-Mexikó szívében. A hely egy picit emlékeztet Guatemalára és Dél-Mexikóra, de az az igazi déli érzet hiányik belőle. Cserébe viszont vannak igazi kávézói és csokoládéházai igazi ínyencségekkel - és nagyvárosi árakkal. Ha viszont a csokibomba valakinek nem jönne be, még mindig lehet kapni vizet. Szenteltet. $4 egy fiola, de nem hiszem, hogy ilyen ajánlás mellett bárki is otthagyná az ajándékboltban. Ha pedig már a szenteltvíznél tartunk, ez a környék (is) erősen vallásos, templomokból és kápolnákból nincs hiány. Az egyik ilyen építménybe, a Loretto kápolnába be is tértünk, hogy megnézzük a csodás lépcsőt, ami lényegében egy sima csigalépcső, amire nem engednek fel, meg aminek hiányzik a fele tartószerkezete. Ezen kívül talán a főtér érdemel említést, ahol tényleg emeltek egy "szobrot" az indiánokkal vívott harcokban elesett katonáknak. Ez főleg azért érdekes, mert a lakosság 40%-a a mai napig indián kinézetű.

Los Alamos Welcomes Y'all

Összességében Santa Fe annyira nem fogott meg, de ha már arra jártunk illendő volt elzarándokolni a szomszédban fekvő Los Alamosba. Na, ott aztán látni durva arcokat. Az egész kis város egy fennsíkon terül el. Régen itt egy nyaraló-kutató ranch volt, aminek egyik-másik épülete még fellelhető egy múzeum oldalában. Az atomtudósok után kutatva efféle múzeumokba sikerült betévednünk, ahol minimálisat okosodtunk, majd legurultunk a hegyről.

Grand Canyon South Rim

Gurulni egyészen Flagstaffig gurultunk, addig csak benzinért álltunk meg. Flagstaffben aztán viszonylag korán keltünk, hogy meglessük a Grand Canyont - ezúttal délről. Pontosan szemügyre véve az alábbi képet, a szemfüleseknek feltűnhet, hogy Tamás pont a Bright Angel Trail túlvégére hajítja a hógolyót, pontosan ide. Ismerős valahonnan?

South Rim Snowball

Nyilván ott tikkadtunk majd' 2 éve. A Grand Canyonban ezután még pár percet órát hódoltunk az ön- és egymásfényképezés művészetének:

Egyszemélyes csoportkép a Grand Canyonnál

Végül elindultunk nyugatnak, előszor a 40-es, majd a 66-os úton. Lévén, hogy ez az út - meg úgy Arizóna általában - eléggé egyhangú és lehangoló, megpróbáltuk feldobni egyéniben és csoportosan egyaránt. Bár ezt a kísérletet sikeresnek nyilvánítom, csak ezért nem biztos, hogy érdemes végiggurlni ezen az államon. Ellenben a naplementével, ami tényleg szép volt, már-már felért egy Hawai'i-val.

On Route 66

Las Vegas II.

Tehát továbbra is irány nyugat. Ha pedig Santa Fétől nyugatra, akkor - apró kitérővel a Hoover gátnél - egyenesen vissza Las Vegasba. Gát? Azt már 5 mérfölddel ezelőtt elhagytuk. Úgy tűnik befejezték a hidat, ami olyan jól sikerült, hogy a város felé haladva a hatalmas duzzasztógátat már észre sem vettem. Visszakanyarodva azért megtaláltuk:

Hoover Dam 2011

Vegasba már alighanem érkeztem frissebben, így először egy rövid punnyadást eszközöltem, majd belevetettem magam az éjszakai életbe. Persze nem fejessel, amolyan Peti stílusban, csak módjával. Elkezdtem rángatni a félkarú megmaradt karját, aztán a kezdeti $2 tőkémet feltornásztam $15-re. Tovább folytatva a játékot ez a összeg megcsappant, leesett vagy $11-re. Feltett szándékom volt, hogy ezt az összeget ott el nem vesztem a gépeken, úgyhogy beültem az első bárba és rendeltem egy italt. Puccos hely volt ez a bár a Cosmopolitan aljában, ahol a pultos látványosan keverte az italt - bár csak az íz is igazodott volna a műsorhoz és az árhoz.

Minimális szunyóka után az autót átcipeltem a Mandalaybe. Megnéztem, hogy van Sztálin - annyira nem volt jól -, majd tettem egy gyalogtúrát a környékbeli klimatizált villogó katakombákban. A Luxorban még bíztam annyira, hogy hátha lesz valami szombat délelőtt is, de nem. Az egyik showt, amit meg akartam nézni csak csütörtökön adták, Cee-Lo Green koncertje pedig csak este kezdődött. Semmi gond, ide úgyis gyakran jár az ember.

Mandalay Bay, Las Vegas

Megjegyzés: A túra teljes galériája itt érhető el.

Spring Break - Part I

5000 mérföld levegőben, 2100 mérföld aszfalton és kevesebb, közel 20 mérföld egyéb terepen egy hét alatt, avagy következzen egy látens teljesítménytúra története a nyugaton.

Az enyhén depresszív téli időszakot követő tavaszi szünet tervét számos dolog inspirálta, köztük a:

• Nashville-ben lenni jó, de időnként elhagyni még jobb
• van még egy ingyen retúr jegyem az államokba, ami mindjár lejár
• nézzünk meg néhány új államot
• de jó lenne egyet csúszkálni

Az igazi síállamok uniójából, kivonva azokat, ahol már jártam, a választás egyértelmű: Utah, "The Greates Snow on Earth". (Aspen kiesett, mert Kolorádóban tavaly többször is jártam.) Az eredeti tervet elvetve - miszerint kocsival gurulunk át nyugatra -, már csak egy közeli repülőteret kellett találni, ahova Tamásnak relatíve olcsó a jegy. Vegas ideális választás, meg az a város egyébként is vicces. Ehhez még egy környékbeli államot, Új-Mexikót hozzácsapva, a túra három földrajzi tartópillére: Las Vegas, Salt Lake City és Santa Fe. Útközbenre egy-egy nemzeti parkot beillesztve a teljes útvonal:

View Larger Map

Az BNA-LAS útvonalon többször felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e egy légitársaságot az állandóan hanyag szervezettsége miatt szeretni. Végül arra jutottam, hogy igen. A mostani jegyemet ugyanis azért kaptam tőlük, mert a múltkori járatomra több jegyet adtak el, mint ahányan befértek a gépbe. Ezen a tavaly tavaszi úton voltaképpen ezt kétszer játszottuk el egy nap alatt. Most egyszerűen elromlott két ülés. Cserébe azért, hogy nem Denver, CO reptéren szálltam át, hanem Charlotte, NC (!) környékén - de Tamást még mindig megelőzve értem Vegasba -, kaptam $400 utalványt megint. Denverben egyébként se szeretek várni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy amíg az utazásaimat ilyen mértékben támogatja a United Airlines, addig én is hűséges maradok hozzájuk.

Las Vegas I.

A vegasi autókölcsönző nem tartozik a kedvenceim közé. Ezúttal este 11-kor érkeztem a kölcsönzőhöz, egy mid-size SUV foglalásának visszaigazolásával a kezembe. Nem elég, hogy a Dollarnál nem hallottak az Amex Car Rental Protection programjáról, az ár sem teljesen stimmelt és ha ez nem lett volna elég, nem volt szabad mid-size SUV-jük. Felajánlották, hogy elvihetek egy kompakt autót, vagy várhatok bizonytalan ideig. 15 perc múlve begurult egy méreteiben megfelelő autó, - állítólag - világító check engine felirattal. Újabb 5 perc elteltével kaptam egy ajánlatot egy másik SUV-re. Kérdésemre, hogy ez mid-size-e, azt a választ kaptam, hogy "Ja, nem. Ez két számmal nagyobb." Úgyhogy a 12-15 MPG és a pöcsölés ellen szavazva hirtelen úgy dönöttem, hogy elviszek egy normál méretű személyautót kedvezményes áron. Kezdem nem szeretni a Nascart. Na, de nézzük a várost.

A Stratosphere Las Vegas templomtornya: bárhol vagy a városban ez mindig segít tájékozódni, még ha nem is pont oda akarsz menni. Én anno nem voltam ott, úgyhogy most pont ide akartam menni. A torony tetejéről kilátás nyílik az egész városra, így a Strip Boulevardra is. A kilátáson és 320 méter fehérre festett öntöttvas korláton kívül azonban más is van ott fent. SkyJump márkanév alatt három szerelvény fut siklik vagy pörög az épület tetején. Az X-Screamet és az Insanity-t ezúttal se próbáltam ki, csak a Big Shotot. A helyben készített és hagyott dokumentek alapján a szintet pont sikerült is belőnöm.

A vidámparkozás után csavarogtunk egyet a főutcán, (ismét) meglestük a kötelező helyeket, Belaggio, Caesars, stb., majd egy minimális veszteség elszámolása után - gondolva az aznapi koránkelésre - 2-3 óra felé nyugovóra tértünk.

Zion National Park

Vegasból kifelé indulva még pont elcsíptük a vasárnap délelőtti dugót az autópályán. Kárpótlásul pár mérfölddel később láttunk egy erőművet, és nem sokkal később a hegyek is kidugták az orrukat. Sőt, még a Zion Nemzeti Parkba is megérkeztünk, bármiféle további fennakadás nélkül.

A bejáratot megelőző tábla világos útmutatást adott: fizetni a pénztárnál kell, parkolni lehet ingyen, a helyiekkel pedig nem feltétlenül kell konfliktusba keveredni*. Szóval Zion, jellegzetes vöröses sziklák, hozzájuk idomuló utakkal. A bejáratnál megvettük az éves belépőjegyet, majd elhaladva egy maréknyi boulderező alak mellett megismerkedünk az összes bibliai alakkal, szikla formájában. Az alábbi kép nyilván beállított, de az 5 szereplőből 2 nem szikla:

Ábrahám, Sanyi, Izsák, Tamás és Jákob

A méretek érzékeltetéséhez ajánlom ezt a képet, vagy emezt a kettőt, ahol az utóbbi kettőn mérték-szemléltetés céljából embereket is elhelyeztünk. A park legszebb kilátása a Canyon Overlookból nyílt:

Canyon Overlook, Zion National Park, UT

Mire végeztünk a repkedős képekkel, egészen ránk esteledett. Úgyhogy 5 óra további vezetés gondolatával lebaktattunk a kilátóról és északnak vettük az irányt.

*Nem mintha a forgalomirányító táblák Tennesseeben nem így néznének ki.

Salt Lake City

Salt Lake City-be megérkezve, ott nem volt hó. Ez persze nem igaz. Meg aztán esett is. Voltaképpen első nap végig szakadt a hó. Freestyle deszkával Brighton szűz haván lovagolva két csúszás után úgy az arcomra fagyott a mosoly, hogy még +30C fokban is alig lehetett volna levakarni. Az se nagyon zavart, hogy úgy esett, hogy 2 méterre nem lehetett előre látni, mert szinte senki nem volt a pályán. Tamás legnagyobb fájdalmára még a pályafenntartók sem, így a carving lécével ő megküzdött a friss havon. A legjobb azért mégis az volt, hogy soha, egyetlen felvonónál nem kellett várni.

Második napra pályát váltottunk, ezúttal Snowbird volt a cél. Kabinos felvonó, ragyogó napsütés, semmi havazás és temérdek szűz hó. No, meg legalább ennyi munkahelyéről kiszabadult helyi. "Reggel" annyian voltak, hogy egyes felvonóknál Szlovákiát idéző sorok alakultak ki, amik a második csúszásra - számomra csodával határos módon - eltűntek. Snowbird nagyon jó volt, a kedvenc - Altával szomszédos - hegyoldalamat egészen délután 4-ig nem sikerült megúnni.

In Memoriam Snowbird Resort