2010. december 13., hétfő

Snowing in Nashville 2010

Az idei télen se maradtunk hó nélkül Nashvilleben. A múlt hét végén, vasárnap délután leesett az első hó. Estefelé már mi is féloldalasan csúsztattuk le a kocsit a lakóparkunk melletti hegyoldalon:


View Larger Map

A művelet izgalmas volt, hiszen azonnal átcsúsztunk a szembesávba, és tulajdonképpen ott araszoltunk és fulladgattunk le, de valahol szórakoztató is volt. A lakásig végül egy kis kézi rásegítéssel simán elértünk, ellentétben egyesekkel:


A 400+ baleset még itt is magasnak mondható egy napra - főleg, hogy ez tartalmaz mentő-rendőr koccanást is -, de jelenleg úgy tűnik, a napi átlagos balesetszám sincs 100 alatt.

2010. december 10., péntek

Rocket City Marathon 2010

26.2. Ma pontosan ennyi idős vagyok és ma pontosan ennyit futottam. Mához pontosan egy hónapja írtam az utolsó bejegyzést, pedig ezalatt történt velem pár dolog. Voltaképpen ez egybeesik azzal az időszakkal, ami kiesett az edzéstervemből. Ez utóbbit - két hónap csúszással - augusztusban kezdtem, hogy felkészüljek a mai huntsville-i Rocket City Marathon 2010-re.

Távolság: 26.2 mérföld
Tervezett iram: 9:00 min / mi (4 óra)
Időjárás: hibátlan
Útvonal:


Huntsvillebe tegnap délután munka után gurulunk le Péterrel, aki intézte a szállást, és kerített egy igen jó olasz éttermet vacsorázás céljából. Míg az én célom mindössza az volt, hogy maradandó térdsélülés nélkül teljesítsem a távot 4 órán belül - azaz inkább 8:30-8:45 min/mi (3:42:42-3:49:15) tempóval -, addig Péter alapvető célkítűzése volt, hogy kvalifikálja magát a Boston Marathonra. Frusztrált is volt emiatt, nem picit.

A rajtnál Péter nyilván előre állt, őt ezután nem is láttam egészen sokáig. Én a 3:45:00 tervezett iramhoz tartozó sávban kerítettem magamnak helyet. Meghallgattuk a helyi himnuszt, valamint ahogy eldörrent egy elöltöltős puska, és nekiálltunk trappolni.

Az első 2-3 mérföld szörnyű volt. Sokan botorkáltak előttem és nem tudtam a saját tempómban futni. A harmadik mérföld után viszont széthúzódott a mezőny, eddigre minden tudatosság nélkül beelőztem a 3:40-es "pacert" is. Az ezt követő 5-6 mérföldön keresztül a különböző transzparensek olvasásával és a félig kész, beton és vasszerkezetet nélkülöző, kizárólag OSB lapokból épített háromemeletes sorház bámulásával szórakoztattam magam. A plakátokon tüntettek az abortusz ellen, előrángatták Chuck Norrist, majd nem sokkal később Jézust. Volt, amelyik sört ígért a célnál, de akadt jónéhány, amit meg sem említenék. A marathoni szórólapok külön kérték a szurkolókat, hogy lehetőség szerint zenével szórakoztassák a futókat. Volt, aki aggregátorról járatta a boomboxot, akadt aki a pickup hátuljáról tolta a zenét, volt, aki kis iPod kiegészítővel jött az útra, de az egyik legütősebb mégis a nyitott Audi A4-es volt. Huntsvilleben lévén a Sweet Home Alabamát legalább 5x hallottam ma, de megszólalt az I've Got The Power Is. Ez utóbbit jobb lett volna, ha nem a 6., hanem mondjuk a 22. mérföldnél szólaltatják meg. (Az mp3 lejátszók használata a verseny alatt tiltott volt.)

Időközben elértem a 8. mérföldzászlóig. Azt hiszem ekkor nyilalt bele a fájdalom a bal térdembe. Ez jóféle fájdalom, avagy erre mindig lehet számítani, hogy jön. Ráadásul hűséges is, mert nem csak a verseny végéig tartott ki velem, hanem még mindig itt lapul a laptop alatt. Nem sokkal ezután jött egy jó hosszú szakasz, ami mérsékelten volt izgalmas, de legalább rajta volt a félutat jelképező 13.1 zászló és ellenőrzőpont. A zászlógyűjtés nagyjából innen kezdett el belassulni. Ja nem, a 17. mérföldnél. De az is lehet, hogy csak itt kezdtem el unatkozni igazán. Mindenesetre mire ide értem már betoltam egy energia-zselét - amit máig nem értek, hogy miért próbálnak ízesíteni -, ami egészen praktikus dolog.

A 19. és 20. mérföld között kezdett lángra gyulladni mindkét vádlim. Ez furcsamód annyira nem zavart. Annyira biztos nem, mint az egyre erősödő térdfájás. Sebaj, innen már semmi értelme nem lett volna visszafordulni, ezért mentem tovább. Péter szerint a Marathon egyébként is az utolsó 6 mérföldről szól, ami előtte van, az csak úgy van.

Nos, ez az utolsó 6 mérföld minden volt, csak kellemes nem. Mintegy mérföldenként igyekezett a combom görcsbe rándulni, amit 10-15 másodperces sétákkal nyugtáztam. A sétálás nagy előnye volt, hogy a térdem sokkal jobban fájt, mint futás közben. Úgyhogy elég hamar visszaálltam a kocogásra. Továbbá nem részletezném, milyen fájdalmas volt ez, az szerintem jól leírja a dolgot, hogy volt szerencsém több ízben is hangosan káromkodni. Ugyanakkor az utolsó 1.5 mérföldre valahogy kikapcsoltam az agyamat, és az igen kellemes volt.

Peter Volgyesi - 3:14:13
Sandor Szilvasi - 3:47:09

Az én mai futásom itt található meg kml formátumban - Google Earthben poén végignézni.

2010. november 11., csütörtök

The Kopetz Seminar

Mintegy három hete megvetette lábát Nashvilleben Hermann Kopetz, a TTP kitalálója, a TTTech (egyik) alapítója, és úgy általában a Time-Triggered architektúrák istenségeinek földi helytartója.

Hermann Kopetz az ISIS-ban

A jókedélyű úriember egyben a bécsi egyetem professzora is, aki egy régi könyvét szeretné leporolni, majd újra kiadatni. A könyv címe Real Time Systems, ennek felülvizsgálatához keresett elfogulatlan olvasóközönséget. Ezt egyszerűen letudhatta volna a könyv anyagát tartalmazó .pdf kiküldésével, majd az e-mail kapott megjegyzések és javaslatok feldolgozásával. Ennél azért ő tovább ment, tartott nekünk egy egy hetes, napi 6 órás tanfolyamot, ami elvileg egy egész szemeszternyi kurzus anyagát foglalta össze erősen sűrítve.

A papírra .pdfbe vetett szakirodalmi mű a terjengőssége miatt nekem nehezen volt követhető, ezért nívódíjat nálam nem kap. Ugyanakkor az előadás igen tanulságos volt. Választ kaptam néhány fel nem tett kérdésemre, és beigazolódott az a gyanúm, hogy a valósidejű rendszerek témakörében a dinamikus ütemezés elsősorban a papírgyárosoknak szóló feladat. A legjobban voltaképpen az állandó mosoly kísérte előadásmód tetszett, no meg, hogy egy olyan embert hallottam nyilatkozni, akinek tényleg van köze az iparhoz. Végezetül egy kép a résztvevőkről:

2010. november 2., kedd

Bouldering in Rocktown

Múlt szombaton reggel történt, hogy kempingezés és boulderezés* céljából elindultunk délre, Georgia állam felé. De ne szaladjunk előre. Péntek kora délután véget ért az egy hetes Kopetz-féle szemináriumsorozat. Ezzel párhuzamosan épp költözködtünk az új épületbe, így a benti számítógépemhez és egyéb eszközökhöz nem volt hozzáférésem, úgyhogy korán hazamentem. Otthon futottam egy jót, majd összeszedtem magam az esti koncertre, vagyis a Snoop Dogg koncertre.

Bár rutinos koncertező nem vagyok, egy órás késés azért szándékosan eszközöltem. Sajnos ez nem volt elég ahhoz, hogy lekéssem az előzenekart. Bármelyiket a kettő közül. Az első szörnyű volt, a második úgyszintén. Előbbi elvileg hip-hop műfajban adott elő, de az egész shownak annyi köze volt a hip-hophoz, hogy az előadó néha felugrott. Utóbbi elektronikus zenét játszott és eltorzított énekhanggal próbált eltántorítani a nézőtérről. A legélvezhetőbb zene az első két órában a két előadás közötti pakoláshoz háttérzeneként játszott minimáltechno volt. Valahogy kihúztam Snoop Dogg megjelenéséig. Így utólag bánom, hogy ilyen kitartó voltam. Snoop Dogg megöregedett.


Már nem a lila öltönyében és bársonyos nercbundájában jár, hanem kényelmes jogging szerelésben. Előadásában semmi egyedit, vagy tényleg szórakoztatót nem találtam és ezen a kritikán aluli hangtechnika se segített a túlvezérléssel és az ötpercenkénti gerjedéssel. A hangerővel kapcsolatban korábban is volt egy olyan nézetem, hogy a helyiek pontosan tudják, hogyan kell belőni a volumét ahhoz, hogy még pont élvezhető legyen. Ha pedig ezt megtalálták, pontosan 30 dB-nyit tekernek még a potméteren. Végülis mindegy, lehet én ábrándultam ki a rapből, lehet, hogy Doggy öregedett meg, nem kizárt, hogy innom kellett volna a koncert előtt, vagy legalább kipihenve odaérkeznem, de ezek konstellációja eredményeként félidőben leléptem a koncertről. Ilyenre nálam még nem volt precedens, de ezúttal nem bántam meg.

Szükségem volt az alvással töltött 5 órámnak minden percére, hogy szombat reggel letekerjünk Rocktownba. A terv egyszerű volt. Reggel 7:30-kor találkozás Jancsiéknál, majd azonnal 8:35-kor indulás délnek. 11:30-kor találkozás Vámos Atival egy elhagyatott benzinkútnál. Egy hirtelenfagylalt után irány elfoglalni a kempinghelyet, majd minél gyorsabban kikeveredni Rocktownba boulderezni.

A képek jó része még nem áll rendelkezésre, úgyhogy csak kettőt ízelítőnek:

Kis csúcsos

Ezt a mosolyt fejtse meg valaki

A galéria ezt csak közvetett módon tükrözi, de nem csak egyedül bouldereztem. Lent volt Dóri, Joemary, Ati, Jancsi és Máté is. Ezen túl pedig - számomra teljesen váratlanul - belebotlottunk a Jurácz famíliába is. Miután ránkesteledett, visszavergődtünk a vadkempinghelyre, ahol vacsorára chilisbabot föztünk. Az előkészületekből én is kivettem a részemet, így amellett, hogy kinyitottam az egyik köteg Nashvilleből hozott tűzifa csomagolását, még a konzerveket is felnyitottam. A kempingezés vadságát érzékeltetendő, ajánlom az alábbi videót megtekintésre:




A chilisbab és a zöld Jack egyaránt jól sikerült, így fogyott is mindkettőből. Jó volt látni Atit is. Én másnap délelőtt még terveztem egy mászást, de néhány dolog közbejött. A legamorfabb közülük ez volt. Csipás szemmel a látvány annyira megijesztett, hogy a délelőtti mászást kényszertöröltem a programból és Lafayettenél félrehúzódtam, egy gyors szervízelésre. A gumit már régebben le akartam cserélni, úgyhogy a költsége bár nyilván fájt, nem ért váratlanul. Azt árat, hogy aznap nem sikerült mászni jelentősebbnek éreztem. Sebaj, van két új gumi az autón, méghozzá az előírásnak megfelelően hátul. Most hétvégén jöhet a fékcsere.

*egyelőre nincs magyar fordítás

2010. október 31., vasárnap

Food Waste Disposer

Alig pár hete a konyhamalacunk elkezdett szilánkosan köhögni. Betegségét orvosolandó kihívtuk hozzá a helyi vajákost, aki a kezelés után a következő üzenetet hagyta az étkezőasztalunkon:


Az orvosi kézírást dekódolni sohasem egyszerű - főleg nem otthon. Most azonban megkísérlem ezt, némi kommenttel:

Your disposal was full of glass.

Tudom, egy egész felespoharad ledaráltam vele.

In the future, if you know you have glass in your disposal Please make sure [ ] aware of that.

Amikor rákérdeztél, mondtam, hogy van egy tippem, mi van benne, de nem hallgattál végig.

Disposals are full of bacteria and it could have easily cut my hand.

És mint jól tudjuk a baktériumok veszélyesek.

Egyébként az itteni menedzsment eddig teljesen korrekt, az ügyintézők kedvesek, a karbantartók pedig rendszerint időre elvégizik a munkájukat - ellentétben a korábbi helyemmel -, úgyhogy le a kalappal előttük.

2010. október 18., hétfő

Two Lakes Trail Run 2010

Tavaly már írtam a Two Lakes Trail Run nevű világtörténeti sporteseményről. Akkor csoportképet készíteni nem sikerült, de ezt a problémát orvosolta Laci. Igény idén is volt képre, de most fapadosabb megoldást választottunk: Csaba megkérte a legközelebbi és egyetlen mexikói fiatalembert, hogy integrálja ki gyorsan a rólunk visszaverődő fotonokat egy CMOS CCD-n. Az eredmény:


A kép készítése előtt nem sokkal épp azon gondolkoztam siránkoztam, hogy megint jól a középmezőnyben végeztem. Erre kiderült, hogy a korcsoportomban második lettem:


Ez annyiban jött mindenképp jól, hogy Péter fülét elkezdték rágni a gyerekei, hogy hogy-hogy nem szerzett érmet, mikor még Sanyi is kapott. Az ilyesmit mindig vicces hallgatni, ennyi pedig már járt neki. Péter egyébként egy korcsoporttal feljebb futott, és 4 perccel ért be előbb, mint én. Graham egy picit korábban, Laci pedig még két perccel előbb, így közülünk elsőként.

Az ezüstérem mellé járt egy jóféle térdfájás is, amolyan jobblábas. Ennek annyira nem örültem, bár mostanra talán elmúlt. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy a verseny végére nem fáradtam el. A sok tapasztalat hatására tehát most konklúdálok.

Utcai cipőben erdei ösvényen futni nem nagyon jó: csúszik a lábad és igen nehéz megtartani. A verseny során kétszer majdnem kiment a bokám. Ez alapvetően elvette a kedvemet attól, hogy völgymenetben száguldozzak, pedig tipikusan lefelé szakadtam le az előttem lévőktől és ez zavart. Sebaj, legalább még van két használható lábam. Viszont azt is megfigyeltem, hogy amikor síkabb, vagy emelkedő terepen futottam, és főleg mikor az út sem volt annyira göröngyös, bőven hoztam fel a lemaradásból.

Összefoglalóan, erdei versenyre terepenen kell edzeni, terepcipőben. Nem elég csak aszfalton. Erre azonban részemről már csak 2011-ben kerül sor.

2010. október 17., vasárnap

Just a Perfect Day

Ősz van, a naptár szerint mindenképp. Jó idő van, olyannyira, hogy a kedvenc évszakom hirtelen az ősz lett. A páratartalom lecsökkent, a hőmérséklet kellemesen meleg, olyan az időjárás, mint egy eső nélküli augusztus 20-i napon otthon. De grátiszban itt már színesednek a levelek:


Hogy hogyan lesz ebből tökéletes nap? Úgy, hogy kituszkolom magam a lakásból, és kiszabadulok a természetbe. Mondjuk Obedre, egy pár mászócipővel.

Ma, mintegy 11 körül értünk a South Clear Creek parkolójába, ezúttal néhány új taggal bővülve:

Anna, Laci, Júlia, Yuki és Ryan

Anna először volt kint mászni, és azt kell mondjam, több, mint jól ment neki. Őt kísérte el édesanyja, Júlia, aki a mászást csak spectator módban űzte. Yukit és Lacit már nem kell bemutatni, de Ryan nekem is új arc volt. Ryan építésvezető/építőipari vállalkozó. Elsőre igen jó arcnak tűnik, aki nagyon jól tud történeteket mesélni. Nem abban a stand-up stílusban, hanem csak egyszerűen, de mégis jól. A srácnak egy pár hónapja történt egy munkahelyi balesete, minek következtében az egyik keze megsérült. Mostanra már nagyjából rendbe jött, de nyilván gyengébb, mint volt, és ez, valamint a sok kihagyás azt eredményezte, hogy Bryan az én szintemnek megfelelő útvonalakat mászott. Ez mindenképp jó volt, mert véletlenül se éreztem magam úgy, hogy feltartom a többieket a durvább útvonalak mászásában. Sőt, ma kifejzetten igyekeztem előben mászni az útvonalakat, amiből 4-et sikerült is abszolválnom, az 5.7-5.10 palettán. A gusztustalanul jó időhöz - amiben póló nélkül is simán lehetett mászni - tehát egy kis sikerélmény is csapódott, yeehaaww!

Mi kellhet még egy ilyen nap beteljesedéséhez? Némi hazai íz, esetleg egy sör. Ehhez pont kapóra jött a Jancsi-féle kondéros gulyás parti. Jancsi szokásához híven szerencsére nem csak 2 órát késett a főzéssel, de baromira jól el is találta az ízeket. Így az órás késés ellenére is bőven jutott a kondérban főtt friss manából...

Ilyen napból akkor még egy 10-es karton rendel!

2010. október 16., szombat

Woven Hand Concert

Rock, PBR, transz, egyszerű helyiek, Alkonyattól Pirkadatigból kölcsönzött atmoszféra és egy olyan előzenekar, hogy a 10. perc után komolyan azon gondolkoztam, hogy kocsiba ülök és hazahajtok. De nem tettem. Nem, mert a Woven Handre kíváncsi voltam - no meg Tamásnak is kellemetlen lett volna hazagyalogolnia Memphisből.

Tehát még 20 perc után is ültünk a kis asztalunknál a kis PBR-unk mellett, és hallgattuk, ahogy a Serena-Maneesh együttese hangol zenél. Így utólag felcsapva a banda nevét, a wikipédia cikk elég sok mindent megmagyaráz: norvég rokkerek ezek, abból is az alternatív fajta. Stílusukat tekintve a noise pop és altenatív kategóriákba illenek, szerintem inkább csak altenative noise. Végül is ez lényegtelen, befogott füllel egészen jól ki lehetett bírni.

És tényleg ki lehetett. Vagyis mintegy órányi progresszív zajongás után eltakarodott az előzenekar, és felsunnyogott a színpadra a Woven Hand. Felsunnyogott, mert nem konferálta be őket senki, egyszerűen csak elkezdtek játszani, ami valahogy így nézett ki:


A fenti képen David Eugene Edwards (énekes) és Pascal Humbert (basszusgitár) látható. A banda egyébként négytagú, és alapvetően folk rockot játszanak. Nekem mp3-ról hallgatva nem igazán jön be a zenéjük, de élőben több, mint élvezhetők voltak. Ami pedig tetszett az előadásukba az a fenti képen is jól látszik: az énekes nyilván nem csak énekelt, hanem pengetett is. Hol bendzsón, hol a háttérben (balról) látható gitárok egyikén. Ezeket rendszerint 1-2 számonként váltogatta, zökkenőmentesen.

A miheztartás végett, az egyik legismertebb számuk, a Dirty Blue, amit élőben is volt szerencsém meghallgatni:


Az előadás folyamán mókás volt látni, ahogy a basszusgitáros méltóságteljesen, de folyamatosan ivott, illetve ahogy az énekes kissé erőltetve vonaglott és rángott. Ez utóbbi kapcsán megfordult a fejemben, hogy mentőt hívok neki, de a zene az teljesen jó volt, úgyhogy mivégre tettem volna? A performansz után az egész zenekar - a visszatapsra immunis módon - ugyanolyan csendben hagyta el a színpadot, ahogy azt elfoglalta. Én válaszul lezártam a számlámat, és Tamással együtt beültem a kocsiba és hazatekertem. Kellett is, hogy legalább reggel 4-re hazaérjek, mert másnap 9:30-tól már értekezletem volt az edmontoni vendéggel, Szepesvári Csabával...

Összefoglalólag, a koncert jó volt, ha épp ismét Magyarország felé járnak, lessétek meg őket.

Memphis

Memphis tökéletesen ugyanolyan, mint Nashville. Áthalad rajta az I-40, van egy folyója, mellette egy belvárosi rész néhány "felhőkarcólóval" és egy, a nashville-i Broadwaynek megfelelő strippel, valamint a külvásorban ugyanúgy nincs semmi. Egyetlen különbség, hogy Memphisben több a fekete, és népszerűbb a bűnözés. Előbbi miatt a hely nem hivatalosan megkapta már a Memphrika nevet. Ennyi lenne Memphis.

Végezetül még két kép, hogy támogassam egy feltörekvő fotós karrierjét:

I-40 West


Vacsora Memphisben, Tamás társaságában

Megjegyzés: a bejegyzés összes képe Tamás keze és gépe munkája. Tessék értékelni.

2010. október 10., vasárnap

The Knee Patch

Egyik kedvenc (be)szólásom az "Ez jó mulatság, férfi munka volt." Külön szeretem, ha van is okom ezt mondani. Az alábbi eset korántsem ebbe a kategóriába tartozik, de nem azért, mert nem volt vele munka, vagy mert nem vagyok elégedett az alább is látható végeredménnyel:

Előtte és utána

Épp ellenkezőleg, a munka hosszú nemes volt, az eredmény pedig több, mint kielégítő. A konklúzió levonásánal ugyanakkor arra jutottam, hogy ez a típusú munka k*rvára nem férfinak való. Főleg nem gép nélkül.

2010. szeptember 26., vasárnap

Going Home

A Delta időnként változtat a menetrenden és a játékszabályokon. Néha kevesebbet, néha többet. Az egyik jelentős változtatás, hogy BUD-BNA között megszűnik az egyátszállásos járat (feltehetőleg a BUD-JFK járatot törlik). A másik - talán csak számomra érdekes - módosítás eredményeképpen a tavaly novemberben vásárolt repjegyem későbbre tétele teljesen ellehetetlenült. Ennek következtében a jegy hazafele részét kénytelen voltam eldobni. A művelet fájdalmasnak tűnhet, de enyhít rajta a gondolat, hogy a jegy módosítása egyébként is $250+ lett volna. Módosítás ide, vagy oda, időközben megvettem a repjegyet a hazaútra:

Wed 15DEC DELTA 9697* OK T
LV AMSTERDAM 130P L
AR BUDAPEST 330P COACH

Vagyis december 15-én kora délután érkezem Budapestre.

2010. szeptember 19., vasárnap

Music For Almost Everyone

Az utóbbi időben ismét rákaptam az egyszeri elektronikus zenékre - no meg Jimi Hendrixre. Autóvezetéshez szinte kötelező valamit hallgatni, így következzen három szemelvény az elmúlt hetek toplistásai közül.

Ratatat - Drugs

Alább egy utángyártott, többnyire vicces klipp, míg az eredeti itt található. Ez utóbbi hivatalos gyógyszerreklámokból lett összevágva és ennek megfelelően egy picit beteg.

height="270"

Michna - Swiss Glide

Nos, a Car Bumper Masters [mp3] Youtubeon nincs fent, viszont ezen az oldalon a teljes Magic Monday album elérhető (letölthető). Érdemes az egészet végighallgatni, igényesen összerakott anyagról van szó. A Car Bumper Masters helyett akkor legyen a Swiss Glide, ami hasonlóképp jó:





Justice - Phantom

A legzúzósabb a három közül. Elsőre nem tetszett, még talán negyedjére sem. Azóta viszont az egyik kedvenccé nőtte ki magát:




2010. szeptember 18., szombat

The Bachelor Party #1

Valamivel több, mint egy hete hónapja történt, hogy minimális előkészület után egy inget a táskám tetjére gyűrve behuppantam az ISIS parkolójában várakozó autóba, majd felhajtottunk az I-40-re, majd az I-24-re. A dél felé száguldó autót négyen ültettük le: Máté, Jancsi, Laci és én. Az utat már ismertem, mint a tenyeremet, hiszen vagy tucatszor megjártam. Két óra és Chattanooga, még kettő és Atlanta.

Persze az autópálya tele van lehajtókkal, az arról levezető utak pedig további elágazással, így ha az ember Chattanoogánál balra (nyugat felé) veszi az irányt, már pikk-pakk - vagyis két és fél óra múlva - Cherokeeban találja magát. Cherokee egyik nevezetessége az indiánrezervátum, ahol többek között népi szokásokat és ehhez tartozó táncos műsorokat lehet megtekinteni. Ez utóbbi leginkább a Lánc, lánc, eszterlánc beszívva történő eltáncolását fedi a helyi 5-75 korosztály előadásában; nem is ez vonzott minket. Sokkal inkább, hogy Észak-Karolina ezen részén már vannak kaszinók, ami már erős alappillére lehet egy jobbfajta legénybúcsúnak. Bemelegítésként ezt meg lehet fűszerezni azzal, hogy mászunk egy picit. Jancsi úgyis ritkán szabadul el otthonról hétvégén, a mászáshozd meg mindannyiunk ért, úgyhogy mi mással?
Az első úticél tehát Chattanooga volt, némi (traditional) sziklamászás céljából. A munkamegosztás Laci felviszi a kötelet, majd fotóz, Sanyi biztosít, Jancsi mászik, Máté pedig a szikla tövében mozgatja a szálakat a háttérben, amikor van térereje.

Erdők felett

Hegyek között

Apropó, háttér. Jancsi bár örült neki, hogy szerveztük neki ezt a mászást és az esti szerencsjáték partit, arra azért picit neheztelt, hogy sokan nem voltak hajlandóak részt venni a legénybúcsúján. A többieknek ugyanis projekthatárideje volt, és még szombaton is terveztek lefaragni a lemaradásból, vagy ha nem, akkor már hónapokkal korábban elígérkeztek erre a hétvégére. Haha. Átlátszó? Én is azt hittem. De velünk volt Laci, aki még Máté kisebb elszólásait is egy fél mondattal ellensúlyozta ezen a derűs, napsütéses péntek délutánon... A fedezésért fizetett ár? Másfél óra késés. Belefért? Nyilván, elvégre a többieknek egy vidéki kocsmában kellett elütniük az időt - az ilyet csak ki lehet bírni egy péntek délután.

A testmozgás után tehát irány Cherokee, NC. Út közben egy kis kényszerkitérő Bryson Cityben, és hoppá! A legutolsó, True Blood féle Stackhouse-identikus bárban kibe botlunk? Vagy tíz ismerősbe. Gyorsan nekiálltunk vidámra locsolni a bendőt, és lám, volt karaokee, tánc és csocsó a helyiekkel, egyszóval mulatság.

Művelődési ház, Bryson City, NC

Zárás után egy fotó erejéig gyors regroup, Sanyi visszarohan a hitelkártyájáért, majd mindenki nyugovóra tér.

Ki a kakukktojás (nem magyar)?

A következő napokról annyi kép van, hogy folyt. köv.

2010. szeptember 5., vasárnap

In Memoriam Robert Kereskenyi (2008-2010)

Na tessék, ránézek egy doboz fagyira a Krogerben és összeszorul a szívem. Két éve élek Nashvilleben. Azaz, mintegy két hete volt a második évfordulója az ideérkezésemnek, de ez a mai napig fel sem tűnt. Ma viszont Robi, aki közel két évig volt lakótársam, elhagyta Nashvillet.

Tihamér az eseményt az alábbi módon konferálta be a meglepetés-búcsúparti meghívójában:

Hát eljött a pillanat, a nap, na jó, a hét, amikor anyagi megfontolásoktól sohasem vezérelt barátunk, Róbert adókedvezménye lejár az Egyesült Államokban, és véletlenül éppen ugyanebben az időben hazaköltözik Nashville-ből Magyarországra (...)

A búcsúparti úgy gondolom egészen jól sikerült - mind a kettő. Akárcsak az Applebee'sben elköltött utolsó ebéd, mely után készült egy igazi emlékkönyv fotó.

Sanyi, Robi, Tamás és Tihamér

Robi, bár a banktól igazán várt értesítőjét - miszerint "az Ön bankszámlája megtelt" - soha nem kapta meg, azért remélem (és tudom) hazavitte azt, amiért jött. Hogy hazaútja kellemesebb legyen, a Deltától kapott egy elsőosztályú upgradet, Tihamértől pedig egy hatalmas gitárt.

Hiányozni fog ez az ember, no meg az a (keleti) egyszerűség és nyugodtság, amivel intézte az ügyeket.

2010. augusztus 29., vasárnap

Nashville Downtown Picture

Történt vala tegnap este, hogy Tamással és Robival a belváros felé vettük az irányt. A cél az volt, hogy fotózzunk egy keveset a belvárosban. Kép készült, vagy 10-15, de olyan mit ki is tennék ide, jó ha akad kettő. Íme az egyik:

CH CO. INC.

A képek előhívásánál utólagos kiértékelésénél arra lettem figyelmes, hogy egyiken sincs ember. Pedig lévén, hogy tegnap este szombat este - a hétköznapi emberek egyik fő bulinapja - volt, az utcák roskadásig voltak tömve mindenféle néppel. Szóval, ha valaki jártas abban, hogy hogyan érdemes az utca népét fotózni, vagy partifotókat készíteni, az ne spóroljon a betűkkel a komment részben.

2010. augusztus 28., szombat

Overview - Summer 2010

A sok röpke, irreleváns, geek és külföldi hír után következzen valami személyesebb bejegyzés. Szóljon mondjuk arról, hogy hogyan is telt eddig ez a nyár.

Hétköznapok

Hétfőtől péntekig próbálom az átlag jómunkásember életritmusát felvenni. Amikor épp nem megyek reggel futn*i, kb. 9:30-ra megyek ISIS-ba. Napközben rendkívül leterhelő szellemi munkát végzek az íróasztalom mellett, mintegy 7-8 órában**. Erre szükség is van, mert a projektem lassan véget ér, és jelenleg úgy néz ki, hogy akár még valami működő dolog is kisülhet belőle.

Miután a projekt megcélzott végterméke ezúttal nem egy cikk, hanem egy működő rendszer, ezért azt néha ellenőrizni is kell. Az ehhez szükséges méréseket Benjáminnal szoktam megejtni, a Wilson Hall előtt. Idén nyáron annyit mértünk, hogy a végén már a műholdak is kiváncsian lestek minket:



* Mostanában heti 1, max 2 alkalommal bírom csak rávenni magam a futásra
** Az utóbbi héten elszabadulta a pokol, ez most inkább 10-11.

Hétvégék

A hétvégék nagy része ezen a nyáron mászással telt. Ha az időjárás engedte, mentünk a helyi falak egyikét koptatni, elsősorban Obed, vagy Chattanooga környékén.

Y12, Obed

Ha a felhők túl magabiztosan közeledtek a hétvégén Tennessee felé, volt, hogy eltántorodtunk a 2x2 óra autózástól, és a sziklamászás helyett bouldereztünk a helyi teremben. Ez is nagy móka, kezdem megkedvelni. Olyannyira, hogy a versenyen is elindultam. Eleinte kezdőként (R), de onnan mindig átsoroltak a középhaladókhoz (I). Az R kategóriához képes a mászás elég jól ment, úgyhogy ahhoz, hogy R-ben nyerjek, sokat kellett volna mérsékelten fair módon taktikázni... Ehelyett a későbbi versenyeketn inkább egyből I-ben neveztem, és így I-ben a mezőny közepe-vége felé végeztem. Így elsőre ez nemes tettnek tűnik, de miután rendkívül értékes és praktikus dolgokat (készpénz) lehetett nyerni, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy jó döntés volt-e ez. Függetlenül ettől, jövő nyárra igyekszem úgy kigyúrni magam, hogy I-ben valahol az elsők között legyek. Főleg, hogy már volt néhány haladó (A) boulder probléma is, amit némi gyakorlás után sikerült befejeznem.

A hétvégéknek aztán voltak napjai, melyek punnyadással teltek, mondjuk legénybúcsúval, vagy medencézéssel:


A medencézésről jut eszembe, hogy még azon is van mit gyakorolni - úgyhogy megyek is. A legénybúcsú pedig megérdemel egy külön bejegyzést, úgyhogy arról majd legközelebb.

2010. augusztus 26., csütörtök

Squeezed In

A kolorádói beszámoló még várat magára, de addig is egy telefon-minőségű képpel szolgálok a múlt heti teremfociról.


Az exponálást megelőző támadást Ákos indította, a képen pedig pont azt a pillanatot sikerült megörökíteni, amikor Heath várja a labdát, hogy egy gyors lekezelés után rárúghassa a kapura. Heath egyébként finoman és igen jól játszik, de valamiért egyfajta eposzi kellékként szinte minden meccsen le is sérül egy picit.

2010. augusztus 24., kedd

Washer and Dryer

Ez viszonylag simán ment, leszámítva az autószerzést. A történet ott kezdődik, hogy az új helyen nem járt a lakáshoz mosó és/vagy szárítógép, viszont az apartmankomplexumhoz tartozik néhány érmés mosógép. Ezekből szombaton lett végképp elegem, miután csak három autófordulóval sikerült egy egyszerű mosást letudnom. A reakció? Craigslistre fel, az első épkézláb hirdetésre e-mail, a telefonszám alapján gyors alkudozás és időpontegyeztetés. Ezután már csak egy truckot kellett szerezni, no meg némi készpénzt. A Vanderbiltes erőforrásokat sajnos nem sikerült mozgósítani, így a szállítóeszközt majdnem az Enterprise-tól béreltem. Szerencsére azonban Daniel ismét kisegített, és az aranyszínű mindenesével végül elhoztuk a mosó- és szárítógépeket Ashland City csúcsáról.

Balról a szárító- (nagy és könnyű), jobbról a mosógép (kisebb és nehéz)

A készülékek 1-2 évesek, és a helyi szokásnak megfelelően irdatlanul nagyok. A lakásban tervezett helyre azért némi küzdés árán mindkettő befért, azonban az ajtónak már nem maradt hely. Sebaj, a mosógép problémája ezennel megoldva, mindössze szumma $300-ból. Ez egyelőre teljesen jó biznisznek tűnik, remélem ez sokáig így is marad.

2010. augusztus 22., vasárnap

Deadroid

-Good news, everyone! - amolyan Futurama stílusban. Vagyis arról van szó, hogy még kedden voltam mászni a teremben, ahol épp főleg a jobb sarkammal és a bal mancsommal kapaszkodtam a falba, amikor a gyűrűsujjam roppant egy picit. A tevékenységet ott helyben felfüggesztettem, és azóta is pihentettem a bal kezemet, ami már szinte teljesen rendbe is jött.

Az eset kapcsán az első gondolatom az volt, hogy ez talán nem is olyan rossz dolog: a gyúrás és mászás szüneteltetése révén felszabadult időt felhasználva bepótolhatom a blogírással kapcsolatos elmaradásaimat. Merthogy a relatíve unalmas nyár ellenére azért történt egy, s más, amiről lehetne írni. Sajnos aztán rá kellett jönnöm, hogy igazából nem az "időhiány" volt az oka az elmúlt néhány hét csendjének. Sokkal inkább az, hogy egyre megterhelőbbnek tűnik a blogírás, márpedig azt egy ideje megfogadtam, hogy kényszerbloggolást nem folytatok...

Az alábbi történet viszont meghozta a kedvemet az íráshoz, és remélem ezzel egyfajta lendületre is szert teszek.

Lőn vala az Archos 5 Android platform, amely funkcióját tekintve leginkább az iPadre hasonlít, azonban működése számos módon eltér attól. A hasonlóság főleg abban rejlik, hogy még egyikről se tudja senki, hogy igazából mire jó; az eltérés pedig akkor jelentkezik, amikor a készülékeket az ember először megpiszkálja. Míg az iPad tapogatásra vagy csak simán azt csinálja, amit szeretnél, vagy ugyanezt de valami szemet és lelket nyugató alig észrevehető effekttel, addig az Archos 5 Doesn't. Ez utóbbi az ikonokra tapintva legtöbbször elindítja az ahhoz tartozó alkalmazást, de ez nem teljsen garantált. Főleg nem azonnal.

Rövidre fogva a szót, nem igazán értem, hogy ki vesz Archos 5-öt. Rajtunk kívül. Merthogy az egyik projekt keretén belül az egyik csoport itt vett vagy hatot. Abból öt még teljesen jól működik, a hatodik meg... Nos, a hatodikat a héten megtaláltuk a laborban, a műtőasztalon:


Az még mindig rejtély, hogy kinek jutott eszébe szétszerelni az Archost. Az méginkább az, hogy eközben hogyan sikerült letörni az LCD csatlakozót. Az illető kiléte még nem világos, de az látszik, hogy próbálja orvosolni a dolgot. Rendelt új csatlakozót, és azt próbálja visszaforrasztani - egy Weller pákával (érdemes ránagyítani):


A labort a felkoncolt droiddal együtt a minap bezártuk, bízva benne, hogy így előkerül a rejtélyes boncnok és mesterember.

2010. július 8., csütörtök

I Feel Safer Now

Ahogy az idő telik, a napnál is világosabbá válik, hogy az igazán időtálló, fontos és értékes bitsorozatok a saját fényképeket és videókat tartlmazó fájlok. Egy Office 97 install, egy NFS CD már rég szemétnek számít, míg egy beszkennelt ősi vitorlázós kép, egy középiskolás házibuli emléke, egy Belga koncert (majdnem) videója, vagy egy családi fotó értéke elkezd a felbecsülthetetlen felé tendálni. Előbbiek elértéktelenedése nem csupán a szoftverek elavulásának tudható be. Nagyban hozzájárul az is, hogy ezek valahol mindig megvannak. Régebben ez néhány ismerős CD-jét, vagy merevlemezét jelentette, ma pedig (még) ott vannak a különböző torrent oldalak. Nem szép dolog jogvédett termékeket illegálisan letölteni, nem is kell, de maga a tény, hogy szinte minden program azonnal elérhető azért megnyugtató. A Warcraft 3 CD-ket se kellett végül kihoznom, elég volt az eredeti serial key-m és btjunkie.

A privát adattartalmakkal azonban más a helyzet. Egy jóféle hawaii csoportfotót például böngészhetnék a neten, olyat biztos nem találnék, amilyet Punában készítettünk a fekete homokos tengerparton. És ez még nem is feltétlenül jó példa, hiszen legalább ötünknek megvan, kellőképpen redundásan van tárolva, vagyis ha egy jól sikerült parti alkalmával megnézés helyett véletlenül törölném őket, még mindig nem dőlne össze a világ. Na, de mi a helyzet azokkal a fotókkal és videókkal, amik esetleg még érzékenyebbek (pl. a hányós képek) és nincsenek implicit módon redundánsan tárolva? Nos, a redundanciát nyilván szándékosan is meg lehet oldani, ahogy a hozzáférés is viszonylag könnyedén szabályozható.

Én a saját képek és videók tárolására jelenleg két hordozható külső HDD-t használok. Ezeket mintegy háromhavi rendszerességgel szinkronizálom egymással, a laptoppal, illetve a munkahelyi gépemmel. A >2x redundanciát bőven elégnek tartom, túlzottan paranoiás azért még nem vagyok. Annál inkább harapnék viszont, ha valaki olyan kezdene turkálni a képeim között, akit erre nem hatalmaztam fel, ezért mindkét HDD 256-bit AES titkosítással van védve.

Szinkronizáláshoz ajánlom a SyncToyt, vagy a Total Commandert - az egyik könnyebben használható, mint a másik. A titkosítás picit macerásabb, mert a TrueCryptet használva a linuxnál megszokott módon kell csatlakoztatni a meghajtót, ugyanakkor megvan az az előny, hogy ez bármilyen oprendszer alatt megtehető.

Tehát röviden, tegnap mindent archiváltam ily módon, beleértve azokat a képeket is, melyekről egy régebbi Skype beszélgetés alkalmával Dávid és Matyi megmutatta, hogy csak 1x vannak nálam letárolva. Ezen túl frissítettem az összes jelszavamat, az egyetemi-, banki- és egyéb fiókokhoz tartozókat. Minden legalább tíz karakter és tele van hülye karakterekkel. Nem mondom, hogy most már minden feltörhetetlen, de messze jobb helyzet ez, mint amikor mindehol a jó öreg 12345 szerepelt.

2010. július 6., kedd

The Tragical History of Doctor Faustus

Avagy Goethe átdolgozásában már csak a Faust címet viseli az a könyv, amit még karácsony körül vettem az egyik budapesti antikváriumban. Annak, hogy miért pont erre esett a választás, története van. Ezt a történetet talán Matyi ismeri legjobban, de a lényeg az, hogy úgy emlékeztem, hogy ez a mű nem is volt olyan rossz, és most el akartam olvasni elejétől a végéig. A dráma minőségét illetőleg azonban nagyot tévedtem, ha egy szóval kéne jellemeznem az egészet, akkor a rémfos jelzővel illetném.

Egyrészt teljesen megfeledkeztem róla, hogy a mű a német romantika idején íródott - ez csak Margit megjelenésekor esett le. Ennél a nyálas, picsogós résznél majdnem tűzbe (medencébe) hajítottam a könyvet, de végül erőt vettem magamon és végigküzdöttem magam a tragédia első részén. A nagy küzdelem során talán csak Mefisztó tartotta bennem a lelket, a vége felé ő bizonyult az egyetlen elviselhető alaknak.

Másrészt a dráma magyar verziója nem egy mai fordítás. Voltak részek, amiket 4x kellett elolvasnom, hogy nagyjából megértsem őket, mert rég kihalt szavak kerültek egymás mellé a húszsoros pszeudomondatokba. Erre már csak hab, hogy oldalanként 5 utalás van a korabeli társadalom kifigurázására, amit csak megjegyzések rész segítségével lehetett megfejteni. Tehát ha még nyelvtanilag sikerült is felfognom egy-egy oldal tartalmát, egy jó 50-60% eséllyel még mindig nem jött át az igazi mondanivalója.

A végső konklúzióm Fausttal kapcsolatban, hogy ez tényleg egy tragédia. Az eredeti monda, az Ősfaust, ettől még simán lehet jó - de ezt a Goethe féle kiadást nem ajánlom senkinek (2 sörért azért elvihető). Ha számszerűsíteni kell az értékelést, 2/10, mert a borító, a papír és a nyomtatás igényes.

2010. június 20., vasárnap

Flood Comparison

Idén már volt alkalmam gondolkozni azon, hogy honnan ez a nagyfokú korreláltság a Tennessee-i és a magyar időjárás között (quantum engtanglement?), de végleges álláspontot még mindig nem foglaltam. Tény ugyanis, hogy amikor itt iszonyat meleg van, otthon is tikkasztó hőség uralkodik. Amikor pedig Nashvillet elönti a víz, Budapestnek és a Magyarország többi részének is bőven kijut - esetenként sokkal durvábban:









Érdemes megnézni a teljes galériát, ami a jelenlegi kedvenc fotós oldalamról, a The Big Picture-ről származik.

2010. június 2., szerda

A Rough Week for Guatemala

Idén már láttunk esőzést és vulkánkitörést egyaránt. Ezek külön-külön is elég kellemetlenek, de ha valahova rövid időn belül mindkettőből kijut, az már kitolás a természet részéről. Guatemala márpedig most nyakába kapta mindkettőt.

Guatemala fővárosa gyakran változtatja székhelyét. Az előző - de abszolútban második - főváros szerepét a spanyol kolonista kisváros, Antigua töltötte be a XVI. századtól közepétől egészen a XVIII. század második feléig. A várost 1717-ben egy földrengés döntötte össze, majd az újjáépítést követően 1773-ban egy másik. Ekkor döntöttek a főváros újboli áthelyzése mellett, amelynek helyéül a mai Guatemala város területét jelölték ki.

Amint azt a Pacaya vulkán legutóbbi kitörése bizonyítja, a főváros még mindig nincs túl messze a vulkánoktól. Igaz a vulkánkitörés ezúttal nem döntött össze házakat, azért egy vékony réteg hamuval mégis gondosan betakarta:


Ugyanakkor az, hogy a vulkán nem rombolt épületeket, nem jelenti azt, hogy azok épen megúszták a hetet. Erről gondoskodott az azt követő esőzés, ami azon túl, hogy elárasztotta a környéket, kellemesen alámosta a várost, majd ennek következtében a 11. és a 6. utca kereszteződése beszippantott egy fél ruhagyárat:



A Pacaya vulkánra visszatérve, ez ugyanaz a természeti létesítmény, amit tavaly Antiguából kiindulva meglátogattunk Kemyvel, és az Endre vezette csoporttal:

Pacaya vulkán (2009)

Egyéb vulkánok (áttekintés a Pacaya vulkánról)

2010. május 18., kedd

Fly Fishing at The Smokies

A hétvégén voltam pisztrángozni a Smoky Mountains National Parkban. Szombaton délelőtt még szikrázó napsütésben volt részünk, amit horgászással töltötünk. Estére aztán rászakadt egy felhő a sátrunkra, ami átszűrte annak levét. Ezt a nedűt a hálózsákjaink azonnal magukba szívták, úgyhogy papírtigris módjára még aznap este haza is gurultunk.

Halat nyilván egy darabot nem fogtam, viszont végre láthattam az Appalache-hegységet. Továbbá a hegyvonulaton kívül leltem medvét, őzet és pihenő mérnököt:

Sly, Tihamér és a Great Smoky Mountains National Park

Ha pedig valamilyen ok folytán konklúdálni kéne ezt a hétvégét, az alábbi Faktok révén tenném:

Az Appalache-hegység szép.

Halat fogni nehéz. A halászok halszagúak.

Van műlégy, ami nem éli meg a vasárnapot.


Flooding in Nashville #5 - The Bottled Water

A vízözön harmadnapjára ugye eltűnt a palackozott víz a nashville-i boltok polcairól. Akkor azt hittem, a megijed helyiek vásárolták fel a készletet, de alapos ember lévén (?), nem álltam meg holmi feltételezésnél, hanem utánajártam az eltűnt műanyag flaskáknak.

A tisztított csap- és forrásvízzel töltött üvegeket a 15. utcán túl leltem meg, pontosan ott, ahol anno a State Fairt tartották. Az ivóvízkészlet jelentős részét a nagyobb üzletláncok visszavonták a polcokról, hogy az árvízkárosultak rendelkezésére bocsájtsák, ingyen és bérmentve:


Az önkéntes feladat egyszerű volt, az arra járó autósoknak 1 zsugor/család mennyiségű ásványvizet kellett a rendelkezésére bocsájtani, igény szerint a csomgatartóba, vagy valamelyik ülésre. A víz mellé persze egy csomag mogyoró is járt a Logan étterem jóvoltából.

Én ahhoz a standhoz álltam be, ahol eleinte a fenti képen bal oldalt látható kentucky-i csaj és a barátja álltak. Ez egy mókás páros volt, a csajnak jóformán be nem állt a szája, ugyanakkor szerencsére szépen énekelt. Érdekességként, mikor hárman beszélgettünk, minden szavát (~90%-át) értettem, annak amit mondott, de amikor egy szintén délivel váltott szót egy bötűt nem értettem a diskurzusból. A párbeszédből kiderült, hogy a munkahelyüket elöntötte a víz, így őket fizetésnélkülire küldték...

A vízosztáson egy idő után megjelent a média is, két autóval, mert ugye ezt nem lehet szó kép nélkül hagyni. No, meg felbukkant egy újabb önkéntes, egy 15 év körüli fekete lány személyében. Szorgalmas és aranyos volt, a helyiekhez képest feltűnően igényesen öltözött és viszonylag kevés mondatára kellett visszakérdeznem. Rendkívüli sikereket ért el ezen a szerda délutánon, majdnem sikerült megtanítania, hogyan kell mondani azt, hogy ma'am. Persze szerintem inkább mekegni tanultam meg.

A hétvégén David nevű kollégám segítségére keltünk, akit se azelőtt, se azutána nem láttam. A helyszínre többen is érkeztünk, mint amennyit a ház elbírt, így átmentünk segíteni a szembeszomszédoknak. Miután minden bútort óvatosan kivittünk a házból az udvarra száradni, a kárfelmérő bácsi megkért minket, hogy hordjuk vissza a darabokat. Ezen délelőtti bemelegítés után úgy döntöttünk, mégis inkább David házára koncentrálunk - Laci már úgyis alig várta, hogy bonthasson valamit.

David háza és előkertje

Bontani márpedig volt mit, a ház összes vakolatát és szigetelését el kellett távolítani. Ha ez megvan, az épületet hagyni kellett száradni. Ezután jöhet a fertőtlenítőbrigád, majd ismét szárítás következik, végül az újraszigetelés és -vakolás. Az alábbi kép még a bontó brigádról készült, nem a fertőtlenítőkről:

Sanyi (balról) és Jancsi (jobbról) bontásra készen

A házból annyi kátránypapírt és szöget távolítottam el, hogy még este is azokkal álmodtam. Kb. a 804. szög után, mikor egyébként is megfáradunk és megéheztünk, megjelent a vörös kereszt autója, ami egyszeri, de laktató ebéddel szolgált. Ezzel kitarottunk kora délutánig, de ha nem ment volna, a Sztipa család egyébként is gondoskodott élelemről - bőven.

Egy plusz élmény volt ezen látvány. Azt hittem ebbe a típusú autóba csak bevásárlószatyrot és aktatáskát lehet tenni. Tévedtem. De a Priuszról majd bővebben.

2010. május 10., hétfő

Climbing Places in Tennessee

A 400. bejegyzés következik, úgyhogy egy kis figyelmet kérek.

Az ISIS egyik legnagyobb előnye, hogy a kollégák között akad néhány sport-addikt. Az egyik legnépszerűbb sport a falmászás, illetve a sziklamászás. Tennessee - bármilyen meglepő is - bővelkedik ilyen jellegű mesterséges és természetes erőforrásokban.

Climb Nashville

A hétköznapokra ott a Climb Nashville, ahol megannyi boulder- és mászófalon lehet gyakorolni, tanulni. Jelenleg csak 10 alkalmas belépőm van a helyre, melynek használata alkalmanként ~$10 fájdalmat okoz. Ennek megfelelően terembe ritkán járok, ugyanakkor ezt a problémát orvosolandó a hétvégén tervezek venni egy éves bérletet.

Mászóterem szinte mindenhol található, rendes, mászható szikla kevésbé. Konkrétan Nashvilleben sincs, de ami 2 óránál közelebb van, az itt közel van. Íme egy áttkintés a népszerűbb környékbeli helyekről:


View Climbing Places in a larger map



King's Bluff


King's Bluff mintegy bő órára Nashvilletől északra található. A hely amilyen közel van, általában olyan népszerű, vagyis zsúfolt is. Tavaly szerencsére sikerült kifogni egy csendes, meleg novemberi pénteket, amiről itt írtam is. Összességében ez egy könnyen megözelíthető, közepesen szép hely, valamelyst élesebb fajta sziklával.


Foster Falls


Utoljára április elején voltam itt, ezúttal Yukival, Grahammel és persze Lacival. A hely Tennessee déli részén fekszik, és ahogy a neve is utal rá, a sziklákhoz tartozik egy tetszetős vízesés is. A helyi legenda szerint a vízfal mögött is lehet mászni, de erre még nem vállakoztam.

A falakhoz 15-20 perc gyalogtúra vezet a parkolóból, de lévén, hogy az odavezető út szép, ezért lehetne akár fél óra is - a visszaút meg 2 perc, de ez más kérdés.

Laci gubbaszt (?)

Graham Hemingway pihen


Chattanooga


A hely szintén Dél-Tennesseeben található, értelemszerűen Chattanooga mellett, attól valamelyst nyugatra. A parkolótól mérve az első mászóhely mintegy 10-15 perc gyalogjárásra leledzik, de Laci és Cliff a legtávolabbi pontot szemlélte ki, amihez közel 40 percet túráztunk. Ez a chattanoogai hely kivételesen szép, főleg a szikla tetjéről nyíló panoráma. Részben a kilátás miatt vált az egyik kedvencemmé, no meg azért, mert vannak számomra is teljesen mászható útvonalak.

Többnyire trad (traditional) utakat kínál a hely, úgyhogy a mászás itt komolyabb felszerelést igényel. A jobbról látható képen épp Cliff készül bevenni az egyik magasra nőtt útvonalat.


Obed

Obed - a helyi mászók szentélye - Nashvilletől 2 órára keletre, Knoxvilletől 1 órára nyugatra fekszik. Laci Obed miatt van még Tennesseeben, Cliff pedig itt tanult meg mászni. Talán nem is véletlen, hogy idén már háromszor látogattunk el ide.

South Clear Creek

Először márciusban látogattunk el Obedre, méghozzá heten: Dóri, Julcsi, Máté, Jancsi, Laci, Olivér és jómagam. Az idő ekkor még több, mint kegyes volt hozzánk, minden hétvégén sütött a nap és soha nem esett az eső - ellentétben a jelenlegi időjárással, amikor menetrendszerint péntek délutánra ér ide a gomolyfelhők serege és hétfőig itt tanyázik.

A hangulat tehát családias, South Clear pedig szép volt, ahogy azt az alábbi kép is mutatja. Az én jelenlegi - vagy inkább akkori - tudásomnak megfelelő útvonal ugyanakkor viszonylag kevés volt.

Teadélután Obednél (felülnézet)

További képek itt.

Solstice Cave

Egy hétvége kihagyásával ismét Obeden kötöttünk ki, amikor is az időjárásra ismét kegyes volt, sőt! Ezúttal csak Yukival és Lacival mentem, akik a figurát alapvetően lazábbra vették:

Hessz

Bár a fenti kép nem ezt sugallja, azért mind Yukinak, mind Lacinak voltak aktívabb pillanatai. Ha pedig a képek nem csalnak, még nekem is.

Laciról egy videót is készítettem, bár ezen inkább sz*rakodik, mintsem mászik - még vágás után is.



Lilly Bluff

Lilly Bluff van legközelebb a parkolóhoz, mégsem ennek köszönheti túlzott népszerűségét. Sokkal inkább annak, hogy szinte egész nap árnyékban fekszik. Így a nyári forróbb napokon állítólag elviselhetetlen embertömeg tud feltorlódni a Lilly Bluff falainak tövében.

Alig két hete ugyanakkor jó ha két emberrel találkoztunk. Ők három réteg ruhát viseltek, mi mindannyian* rövidnadrágot. Miközben várt az ember, csípős hideg volt, de miközben mászott, iszonyatosan kellemesnek hatott, hogy nem izzadt le azonnal. Nem is beszélve arról, hogy a fal is jobban tapad ha hűvös van.

Az eredmény? Laci egyben megmászta mumusát, Gangstat (5.12a), majd ugyanezt az útvonalat Cliff is végigtolta:


Én végre egyben letoltam Tarantellát, majd egy Simpson-figura alakjában rángattam egy égben ragadt kötelet. A szupererős ragasztó ezúttal a súrlódási együttható volt.

*Ez nem igaz, Cliff hosszúnadrágban volt.