Food Waste Disposer

Alig pár hete a konyhamalacunk elkezdett szilánkosan köhögni. Betegségét orvosolandó kihívtuk hozzá a helyi vajákost, aki a kezelés után a következő üzenetet hagyta az étkezőasztalunkon:

Az orvosi kézírást dekódolni sohasem egyszerű - főleg nem otthon. Most azonban megkísérlem ezt, némi kommenttel:

Your disposal was full of glass.

Tudom, egy egész felespoharad ledaráltam vele.

In the future, if you know you have glass in your disposal Please make sure [ ] aware of that.

Amikor rákérdeztél, mondtam, hogy van egy tippem, mi van benne, de nem hallgattál végig.

Disposals are full of bacteria and it could have easily cut my hand.

És mint jól tudjuk a baktériumok veszélyesek.

Egyébként az itteni menedzsment eddig teljesen korrekt, az ügyintézők kedvesek, a karbantartók pedig rendszerint időre elvégizik a munkájukat - ellentétben a korábbi helyemmel -, úgyhogy le a kalappal előttük.

Two Lakes Trail Run 2010

Tavaly már írtam a Two Lakes Trail Run nevű világtörténeti sporteseményről. Akkor csoportképet készíteni nem sikerült, de ezt a problémát orvosolta Laci. Igény idén is volt képre, de most fapadosabb megoldást választottunk: Csaba megkérte a legközelebbi és egyetlen mexikói fiatalembert, hogy integrálja ki gyorsan a rólunk visszaverődő fotonokat egy CMOS CCD-n. Az eredmény:

A kép készítése előtt nem sokkal épp azon gondolkoztam siránkoztam, hogy megint jól a középmezőnyben végeztem. Erre kiderült, hogy a korcsoportomban második lettem:

Ez annyiban jött mindenképp jól, hogy Péter fülét elkezdték rágni a gyerekei, hogy hogy-hogy nem szerzett érmet, mikor még Sanyi is kapott. Az ilyesmit mindig vicces hallgatni, ennyi pedig már járt neki. Péter egyébként egy korcsoporttal feljebb futott, és 4 perccel ért be előbb, mint én. Graham egy picit korábban, Laci pedig még két perccel előbb, így közülünk elsőként.

Az ezüstérem mellé járt egy jóféle térdfájás is, amolyan jobblábas. Ennek annyira nem örültem, bár mostanra talán elmúlt. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy a verseny végére nem fáradtam el. A sok tapasztalat hatására tehát most konklúdálok.

Utcai cipőben erdei ösvényen futni nem nagyon jó: csúszik a lábad és igen nehéz megtartani. A verseny során kétszer majdnem kiment a bokám. Ez alapvetően elvette a kedvemet attól, hogy völgymenetben száguldozzak, pedig tipikusan lefelé szakadtam le az előttem lévőktől és ez zavart. Sebaj, legalább még van két használható lábam. Viszont azt is megfigyeltem, hogy amikor síkabb, vagy emelkedő terepen futottam, és főleg mikor az út sem volt annyira göröngyös, bőven hoztam fel a lemaradásból.

Összefoglalóan, erdei versenyre terepenen kell edzeni, terepcipőben. Nem elég csak aszfalton. Erre azonban részemről már csak 2011-ben kerül sor.

Just a Perfect Day

Ősz van, a naptár szerint mindenképp. Jó idő van, olyannyira, hogy a kedvenc évszakom hirtelen az ősz lett. A páratartalom lecsökkent, a hőmérséklet kellemesen meleg, olyan az időjárás, mint egy eső nélküli augusztus 20-i napon otthon. De grátiszban itt már színesednek a levelek:

Hogy hogyan lesz ebből tökéletes nap? Úgy, hogy kituszkolom magam a lakásból, és kiszabadulok a természetbe. Mondjuk Obedre, egy pár mászócipővel.

Ma, mintegy 11 körül értünk a South Clear Creek parkolójába, ezúttal néhány új taggal bővülve:

Anna, Laci, Júlia, Yuki és Ryan

Anna először volt kint mászni, és azt kell mondjam, több, mint jól ment neki. Őt kísérte el édesanyja, Júlia, aki a mászást csak spectator módban űzte. Yukit és Lacit már nem kell bemutatni, de Ryan nekem is új arc volt. Ryan építésvezető/építőipari vállalkozó. Elsőre igen jó arcnak tűnik, aki nagyon jól tud történeteket mesélni. Nem abban a stand-up stílusban, hanem csak egyszerűen, de mégis jól. A srácnak egy pár hónapja történt egy munkahelyi balesete, minek következtében az egyik keze megsérült. Mostanra már nagyjából rendbe jött, de nyilván gyengébb, mint volt, és ez, valamint a sok kihagyás azt eredményezte, hogy Bryan az én szintemnek megfelelő útvonalakat mászott. Ez mindenképp jó volt, mert véletlenül se éreztem magam úgy, hogy feltartom a többieket a durvább útvonalak mászásában. Sőt, ma kifejzetten igyekeztem előben mászni az útvonalakat, amiből 4-et sikerült is abszolválnom, az 5.7-5.10 palettán. A gusztustalanul jó időhöz - amiben póló nélkül is simán lehetett mászni - tehát egy kis sikerélmény is csapódott, yeehaaww!

Mi kellhet még egy ilyen nap beteljesedéséhez? Némi hazai íz, esetleg egy sör. Ehhez pont kapóra jött a Jancsi-féle kondéros gulyás parti. Jancsi szokásához híven szerencsére nem csak 2 órát késett a főzéssel, de baromira jól el is találta az ízeket. Így az órás késés ellenére is bőven jutott a kondérban főtt friss manából...

Ilyen napból akkor még egy 10-es karton rendel!

Woven Hand Concert

Rock, PBR, transz, egyszerű helyiek, Alkonyattól Pirkadatigból kölcsönzött atmoszféra és egy olyan előzenekar, hogy a 10. perc után komolyan azon gondolkoztam, hogy kocsiba ülök és hazahajtok. De nem tettem. Nem, mert a Woven Handre kíváncsi voltam - no meg Tamásnak is kellemetlen lett volna hazagyalogolnia Memphisből.

Tehát még 20 perc után is ültünk a kis asztalunknál a kis PBR-unk mellett, és hallgattuk, ahogy a Serena-Maneesh együttese hangol zenél. Így utólag felcsapva a banda nevét, a wikipédia cikk elég sok mindent megmagyaráz: norvég rokkerek ezek, abból is az alternatív fajta. Stílusukat tekintve a noise pop és altenatív kategóriákba illenek, szerintem inkább csak altenative noise. Végül is ez lényegtelen, befogott füllel egészen jól ki lehetett bírni.

És tényleg ki lehetett. Vagyis mintegy órányi progresszív zajongás után eltakarodott az előzenekar, és felsunnyogott a színpadra a Woven Hand. Felsunnyogott, mert nem konferálta be őket senki, egyszerűen csak elkezdtek játszani, ami valahogy így nézett ki:

A fenti képen David Eugene Edwards (énekes) és Pascal Humbert (basszusgitár) látható. A banda egyébként négytagú, és alapvetően folk rockot játszanak. Nekem mp3-ról hallgatva nem igazán jön be a zenéjük, de élőben több, mint élvezhetők voltak. Ami pedig tetszett az előadásukba az a fenti képen is jól látszik: az énekes nyilván nem csak énekelt, hanem pengetett is. Hol bendzsón, hol a háttérben (balról) látható gitárok egyikén. Ezeket rendszerint 1-2 számonként váltogatta, zökkenőmentesen.

A miheztartás végett, az egyik legismertebb számuk, a Dirty Blue, amit élőben is volt szerencsém meghallgatni:

Az előadás folyamán mókás volt látni, ahogy a basszusgitáros méltóságteljesen, de folyamatosan ivott, illetve ahogy az énekes kissé erőltetve vonaglott és rángott. Ez utóbbi kapcsán megfordult a fejemben, hogy mentőt hívok neki, de a zene az teljesen jó volt, úgyhogy mivégre tettem volna? A performansz után az egész zenekar - a visszatapsra immunis módon - ugyanolyan csendben hagyta el a színpadot, ahogy azt elfoglalta. Én válaszul lezártam a számlámat, és Tamással együtt beültem a kocsiba és hazatekertem. Kellett is, hogy legalább reggel 4-re hazaérjek, mert másnap 9:30-tól már értekezletem volt az edmontoni vendéggel, Szepesvári Csabával...

Összefoglalólag, a koncert jó volt, ha épp ismét Magyarország felé járnak, lessétek meg őket.

Memphis

Memphis tökéletesen ugyanolyan, mint Nashville. Áthalad rajta az I-40, van egy folyója, mellette egy belvárosi rész néhány "felhőkarcólóval" és egy, a nashville-i Broadwaynek megfelelő strippel, valamint a külvásorban ugyanúgy nincs semmi. Egyetlen különbség, hogy Memphisben több a fekete, és népszerűbb a bűnözés. Előbbi miatt a hely nem hivatalosan megkapta már a Memphrika nevet. Ennyi lenne Memphis.

Végezetül még két kép, hogy támogassam egy feltörekvő fotós karrierjét:

I-40 West

Vacsora Memphisben, Tamás társaságában

Megjegyzés: a bejegyzés összes képe Tamás keze és gépe munkája. Tessék értékelni.

The Knee Patch

Egyik kedvenc (be)szólásom az "Ez jó mulatság, férfi munka volt." Külön szeretem, ha van is okom ezt mondani. Az alábbi eset korántsem ebbe a kategóriába tartozik, de nem azért, mert nem volt vele munka, vagy mert nem vagyok elégedett az alább is látható végeredménnyel:

Előtte és utána

Épp ellenkezőleg, a munka hosszú nemes volt, az eredmény pedig több, mint kielégítő. A konklúzió levonásánal ugyanakkor arra jutottam, hogy ez a típusú munka k*rvára nem férfinak való. Főleg nem gép nélkül.