Spring Break - Part I

5000 mérföld levegőben, 2100 mérföld aszfalton és kevesebb, közel 20 mérföld egyéb terepen egy hét alatt, avagy következzen egy látens teljesítménytúra története a nyugaton.

Az enyhén depresszív téli időszakot követő tavaszi szünet tervét számos dolog inspirálta, köztük a:

• Nashville-ben lenni jó, de időnként elhagyni még jobb
• van még egy ingyen retúr jegyem az államokba, ami mindjár lejár
• nézzünk meg néhány új államot
• de jó lenne egyet csúszkálni

Az igazi síállamok uniójából, kivonva azokat, ahol már jártam, a választás egyértelmű: Utah, "The Greates Snow on Earth". (Aspen kiesett, mert Kolorádóban tavaly többször is jártam.) Az eredeti tervet elvetve - miszerint kocsival gurulunk át nyugatra -, már csak egy közeli repülőteret kellett találni, ahova Tamásnak relatíve olcsó a jegy. Vegas ideális választás, meg az a város egyébként is vicces. Ehhez még egy környékbeli államot, Új-Mexikót hozzácsapva, a túra három földrajzi tartópillére: Las Vegas, Salt Lake City és Santa Fe. Útközbenre egy-egy nemzeti parkot beillesztve a teljes útvonal:

View Larger Map

Az BNA-LAS útvonalon többször felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e egy légitársaságot az állandóan hanyag szervezettsége miatt szeretni. Végül arra jutottam, hogy igen. A mostani jegyemet ugyanis azért kaptam tőlük, mert a múltkori járatomra több jegyet adtak el, mint ahányan befértek a gépbe. Ezen a tavaly tavaszi úton voltaképpen ezt kétszer játszottuk el egy nap alatt. Most egyszerűen elromlott két ülés. Cserébe azért, hogy nem Denver, CO reptéren szálltam át, hanem Charlotte, NC (!) környékén - de Tamást még mindig megelőzve értem Vegasba -, kaptam $400 utalványt megint. Denverben egyébként se szeretek várni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy amíg az utazásaimat ilyen mértékben támogatja a United Airlines, addig én is hűséges maradok hozzájuk.

Las Vegas I.

A vegasi autókölcsönző nem tartozik a kedvenceim közé. Ezúttal este 11-kor érkeztem a kölcsönzőhöz, egy mid-size SUV foglalásának visszaigazolásával a kezembe. Nem elég, hogy a Dollarnál nem hallottak az Amex Car Rental Protection programjáról, az ár sem teljesen stimmelt és ha ez nem lett volna elég, nem volt szabad mid-size SUV-jük. Felajánlották, hogy elvihetek egy kompakt autót, vagy várhatok bizonytalan ideig. 15 perc múlve begurult egy méreteiben megfelelő autó, - állítólag - világító check engine felirattal. Újabb 5 perc elteltével kaptam egy ajánlatot egy másik SUV-re. Kérdésemre, hogy ez mid-size-e, azt a választ kaptam, hogy "Ja, nem. Ez két számmal nagyobb." Úgyhogy a 12-15 MPG és a pöcsölés ellen szavazva hirtelen úgy dönöttem, hogy elviszek egy normál méretű személyautót kedvezményes áron. Kezdem nem szeretni a Nascart. Na, de nézzük a várost.

A Stratosphere Las Vegas templomtornya: bárhol vagy a városban ez mindig segít tájékozódni, még ha nem is pont oda akarsz menni. Én anno nem voltam ott, úgyhogy most pont ide akartam menni. A torony tetejéről kilátás nyílik az egész városra, így a Strip Boulevardra is. A kilátáson és 320 méter fehérre festett öntöttvas korláton kívül azonban más is van ott fent. SkyJump márkanév alatt három szerelvény fut siklik vagy pörög az épület tetején. Az X-Screamet és az Insanity-t ezúttal se próbáltam ki, csak a Big Shotot. A helyben készített és hagyott dokumentek alapján a szintet pont sikerült is belőnöm.

A vidámparkozás után csavarogtunk egyet a főutcán, (ismét) meglestük a kötelező helyeket, Belaggio, Caesars, stb., majd egy minimális veszteség elszámolása után - gondolva az aznapi koránkelésre - 2-3 óra felé nyugovóra tértünk.

Zion National Park

Vegasból kifelé indulva még pont elcsíptük a vasárnap délelőtti dugót az autópályán. Kárpótlásul pár mérfölddel később láttunk egy erőművet, és nem sokkal később a hegyek is kidugták az orrukat. Sőt, még a Zion Nemzeti Parkba is megérkeztünk, bármiféle további fennakadás nélkül.

A bejáratot megelőző tábla világos útmutatást adott: fizetni a pénztárnál kell, parkolni lehet ingyen, a helyiekkel pedig nem feltétlenül kell konfliktusba keveredni*. Szóval Zion, jellegzetes vöröses sziklák, hozzájuk idomuló utakkal. A bejáratnál megvettük az éves belépőjegyet, majd elhaladva egy maréknyi boulderező alak mellett megismerkedünk az összes bibliai alakkal, szikla formájában. Az alábbi kép nyilván beállított, de az 5 szereplőből 2 nem szikla:

Ábrahám, Sanyi, Izsák, Tamás és Jákob

A méretek érzékeltetéséhez ajánlom ezt a képet, vagy emezt a kettőt, ahol az utóbbi kettőn mérték-szemléltetés céljából embereket is elhelyeztünk. A park legszebb kilátása a Canyon Overlookból nyílt:

Canyon Overlook, Zion National Park, UT

Mire végeztünk a repkedős képekkel, egészen ránk esteledett. Úgyhogy 5 óra további vezetés gondolatával lebaktattunk a kilátóról és északnak vettük az irányt.

*Nem mintha a forgalomirányító táblák Tennesseeben nem így néznének ki.

Salt Lake City

Salt Lake City-be megérkezve, ott nem volt hó. Ez persze nem igaz. Meg aztán esett is. Voltaképpen első nap végig szakadt a hó. Freestyle deszkával Brighton szűz haván lovagolva két csúszás után úgy az arcomra fagyott a mosoly, hogy még +30C fokban is alig lehetett volna levakarni. Az se nagyon zavart, hogy úgy esett, hogy 2 méterre nem lehetett előre látni, mert szinte senki nem volt a pályán. Tamás legnagyobb fájdalmára még a pályafenntartók sem, így a carving lécével ő megküzdött a friss havon. A legjobb azért mégis az volt, hogy soha, egyetlen felvonónál nem kellett várni.

Második napra pályát váltottunk, ezúttal Snowbird volt a cél. Kabinos felvonó, ragyogó napsütés, semmi havazás és temérdek szűz hó. No, meg legalább ennyi munkahelyéről kiszabadult helyi. "Reggel" annyian voltak, hogy egyes felvonóknál Szlovákiát idéző sorok alakultak ki, amik a második csúszásra - számomra csodával határos módon - eltűntek. Snowbird nagyon jó volt, a kedvenc - Altával szomszédos - hegyoldalamat egészen délután 4-ig nem sikerült megúnni.

In Memoriam Snowbird Resort