I Feel Safer Now

Ahogy az idő telik, a napnál is világosabbá válik, hogy az igazán időtálló, fontos és értékes bitsorozatok a saját fényképeket és videókat tartlmazó fájlok. Egy Office 97 install, egy NFS CD már rég szemétnek számít, míg egy beszkennelt ősi vitorlázós kép, egy középiskolás házibuli emléke, egy Belga koncert (majdnem) videója, vagy egy családi fotó értéke elkezd a felbecsülthetetlen felé tendálni. Előbbiek elértéktelenedése nem csupán a szoftverek elavulásának tudható be. Nagyban hozzájárul az is, hogy ezek valahol mindig megvannak. Régebben ez néhány ismerős CD-jét, vagy merevlemezét jelentette, ma pedig (még) ott vannak a különböző torrent oldalak. Nem szép dolog jogvédett termékeket illegálisan letölteni, nem is kell, de maga a tény, hogy szinte minden program azonnal elérhető azért megnyugtató. A Warcraft 3 CD-ket se kellett végül kihoznom, elég volt az eredeti serial key-m és btjunkie.

A privát adattartalmakkal azonban más a helyzet. Egy jóféle hawaii csoportfotót például böngészhetnék a neten, olyat biztos nem találnék, amilyet Punában készítettünk a fekete homokos tengerparton. És ez még nem is feltétlenül jó példa, hiszen legalább ötünknek megvan, kellőképpen redundásan van tárolva, vagyis ha egy jól sikerült parti alkalmával megnézés helyett véletlenül törölném őket, még mindig nem dőlne össze a világ. Na, de mi a helyzet azokkal a fotókkal és videókkal, amik esetleg még érzékenyebbek (pl. a hányós képek) és nincsenek implicit módon redundánsan tárolva? Nos, a redundanciát nyilván szándékosan is meg lehet oldani, ahogy a hozzáférés is viszonylag könnyedén szabályozható.

Én a saját képek és videók tárolására jelenleg két hordozható külső HDD-t használok. Ezeket mintegy háromhavi rendszerességgel szinkronizálom egymással, a laptoppal, illetve a munkahelyi gépemmel. A >2x redundanciát bőven elégnek tartom, túlzottan paranoiás azért még nem vagyok. Annál inkább harapnék viszont, ha valaki olyan kezdene turkálni a képeim között, akit erre nem hatalmaztam fel, ezért mindkét HDD 256-bit AES titkosítással van védve.

Szinkronizáláshoz ajánlom a SyncToyt, vagy a Total Commandert - az egyik könnyebben használható, mint a másik. A titkosítás picit macerásabb, mert a TrueCryptet használva a linuxnál megszokott módon kell csatlakoztatni a meghajtót, ugyanakkor megvan az az előny, hogy ez bármilyen oprendszer alatt megtehető.

Tehát röviden, tegnap mindent archiváltam ily módon, beleértve azokat a képeket is, melyekről egy régebbi Skype beszélgetés alkalmával Dávid és Matyi megmutatta, hogy csak 1x vannak nálam letárolva. Ezen túl frissítettem az összes jelszavamat, az egyetemi-, banki- és egyéb fiókokhoz tartozókat. Minden legalább tíz karakter és tele van hülye karakterekkel. Nem mondom, hogy most már minden feltörhetetlen, de messze jobb helyzet ez, mint amikor mindehol a jó öreg 12345 szerepelt.

The Tragical History of Doctor Faustus

Avagy Goethe átdolgozásában már csak a Faust címet viseli az a könyv, amit még karácsony körül vettem az egyik budapesti antikváriumban. Annak, hogy miért pont erre esett a választás, története van. Ezt a történetet talán Matyi ismeri legjobban, de a lényeg az, hogy úgy emlékeztem, hogy ez a mű nem is volt olyan rossz, és most el akartam olvasni elejétől a végéig. A dráma minőségét illetőleg azonban nagyot tévedtem, ha egy szóval kéne jellemeznem az egészet, akkor a rémfos jelzővel illetném.

Egyrészt teljesen megfeledkeztem róla, hogy a mű a német romantika idején íródott - ez csak Margit megjelenésekor esett le. Ennél a nyálas, picsogós résznél majdnem tűzbe (medencébe) hajítottam a könyvet, de végül erőt vettem magamon és végigküzdöttem magam a tragédia első részén. A nagy küzdelem során talán csak Mefisztó tartotta bennem a lelket, a vége felé ő bizonyult az egyetlen elviselhető alaknak.

Másrészt a dráma magyar verziója nem egy mai fordítás. Voltak részek, amiket 4x kellett elolvasnom, hogy nagyjából megértsem őket, mert rég kihalt szavak kerültek egymás mellé a húszsoros pszeudomondatokba. Erre már csak hab, hogy oldalanként 5 utalás van a korabeli társadalom kifigurázására, amit csak megjegyzések rész segítségével lehetett megfejteni. Tehát ha még nyelvtanilag sikerült is felfognom egy-egy oldal tartalmát, egy jó 50-60% eséllyel még mindig nem jött át az igazi mondanivalója.

A végső konklúzióm Fausttal kapcsolatban, hogy ez tényleg egy tragédia. Az eredeti monda, az Ősfaust, ettől még simán lehet jó - de ezt a Goethe féle kiadást nem ajánlom senkinek (2 sörért azért elvihető). Ha számszerűsíteni kell az értékelést, 2/10, mert a borító, a papír és a nyomtatás igényes.