A Rough Week for Guatemala

Idén már láttunk esőzést és vulkánkitörést egyaránt. Ezek külön-külön is elég kellemetlenek, de ha valahova rövid időn belül mindkettőből kijut, az már kitolás a természet részéről. Guatemala márpedig most nyakába kapta mindkettőt.

Guatemala fővárosa gyakran változtatja székhelyét. Az előző - de abszolútban második - főváros szerepét a spanyol kolonista kisváros, Antigua töltötte be a XVI. századtól közepétől egészen a XVIII. század második feléig. A várost 1717-ben egy földrengés döntötte össze, majd az újjáépítést követően 1773-ban egy másik. Ekkor döntöttek a főváros újboli áthelyzése mellett, amelynek helyéül a mai Guatemala város területét jelölték ki.

Amint azt a Pacaya vulkán legutóbbi kitörése bizonyítja, a főváros még mindig nincs túl messze a vulkánoktól. Igaz a vulkánkitörés ezúttal nem döntött össze házakat, azért egy vékony réteg hamuval mégis gondosan betakarta:


Ugyanakkor az, hogy a vulkán nem rombolt épületeket, nem jelenti azt, hogy azok épen megúszták a hetet. Erről gondoskodott az azt követő esőzés, ami azon túl, hogy elárasztotta a környéket, kellemesen alámosta a várost, majd ennek következtében a 11. és a 6. utca kereszteződése beszippantott egy fél ruhagyárat:

A Pacaya vulkánra visszatérve, ez ugyanaz a természeti létesítmény, amit tavaly Antiguából kiindulva meglátogattunk Kemyvel, és az Endre vezette csoporttal:

Pacaya vulkán (2009)

Egyéb vulkánok (áttekintés a Pacaya vulkánról)

Guatemala Trip Day #10

2009. Március 7.

Ma már úgysem csinálok semmi társadalmilag hasznosat, úgyhogy megírom a beszámolót Guatemala-túra utolsó előtti napjáról. Ezen a napon Frontera Colozalban ébredtünk, ami - és most elnézést a politikai inkorrektségért - olyan volt, mint valami apró ci*ányfalu. Nem tűnt a település barátságosnak korántsem, de nem is ezért mentünk oda. Hanem egy kevésbé megközelíthető, ámde talán a legszebb romváros megtekintésért. Korán keltünk és vagy 50 percet csónakáztunk, míg elértük Yaxchilan romvárosát.

Az első igazi vízuális élményben még azelőtt részesültünk, hogy megpillantottuk a romokat. A napfelkelte korántsem volt szokványos, elsőre nehéz is volt észrevenni, hogy ez tényleg a kelő nap.

Yaxchilan igazi érdekessége, hogy még nincs teljesen feltárva, ami azt jelenti, hogy akár minden második fal alatt egy újabb templom, vagy egyéb építmény található. Másik érdekessége, hogy alig volt túrista. Értsd ez alatt, hogy rajtunk kívül nem volt ott senki. A romok között mászkálni meg mondanom se kell, iszonyatosan nagy élmény volt.

Miután Yaxchilan minden rögét megnéztük legalább három oldalról, ideje volt visszatérni Guatemalába. Ehhez először átkeltünk a folyón, majd felültünk egy buszra. A busz korántsem jár mindennap, ezúttal pedig szinte csak ránk várt, mert mi biztos utasok voltunk. Út közben persze minden "faluban" és fánál megálltunk, és felvettünk mindenkit akit a sofőr ismert. Volt ilyen ember bőven.

Külön vicces látvány volt, hogy a felszállást gyorsítandó volt, hogy a kisgyereket az ablakon adták fel. No meg, hogy a járat implicit módon egy útfenntartó járat is volt, vagyis a sofőr segédje út közben kilógott az első ajtón egy hatalmas machetével, és az összes behajló ágat lecsapta. Hatékony volt.

Talán egy órája döcöghettünk a földúton, amikor elértük a Mexikó-Guatemala határt. A határon elvileg nem kell belépési díjat fizetni, ha Guatemalába lép be az ember. Ezt azonban nem sikerült elérni, igaz az uno recibo varázsszavakat se sütöttük el. Magyarán a lepukkant határátkelő suttyó határőre lehúzott minket fejenként 30 quetzallal.

Még vagy 1 órát utaztunk földúton, mire végre aszfalt került a kerekek alá. Az aszfalton persze hamarosan defektet kaptunk, de ezt vagy 10 perc alatt orvosolták a sofőr és társai. Ha jól emlékszem innen még egy bő óra volt és elértük Tikal városát, azon belül is kis séta után a Los Amigos Youth Hostelt, az aznap esti szállásunkat.

Guatemala Trip Day #9

2009. Március 6.

Közeledünk kérem a túra vége és az egyik legjobban feltárt Maya romváros, Palenque felé. A hely igen könnyen megközelíthető, és ennek megfelelően pedig túristák ezrei látogatják naponta, a hely pedig ennek megfelelően "alkalmazkodott". A bejáratnál nyilván belépőt kell és különféle jégbe hűtott üdítőket lehet vásárolni. Ezen túl a lehet és a kell között helyezkedik el az idegenvezető bérlése, a "magán-idegenvezetés" ugyanis nem engedélyezett. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha egy nem hivatalos (helyi) idegenvezető magyaráz egy 3+ fős csoportnak, akkor ahhoz odamentek és csúnyán néztek rá. Mexikóban lévén, ennél sokkal jobban nem is akartunk magunkra haragítani senkit, úgyhogy Endre is csak akkor magyarázott nekünk, aki senki nem volt a környékünkön.

Palenque az UNESCO világörökség része, a piramisok érdekessége, hogy egy új uralkodó hatalomra kerülése alkalmával egy újabb réteget húztak mindig a már meglévő építményre. Ezek közül a talán legtöbbet fotózott létesítmény az alábbi templom (minusz a két vigyorgó túrista):

Az egész komplexum egyébként nem volt rossz, de így utólag azt mondom nem ez volt a legszebb. Talán az eltúristásodás miatt érzem így, túristákból márpedig erre a képre is jutott kettő:

Az alábbi képet meg csak azért helyezem ide, mert idegesítően büszke a kiállásom rajta:

Tehát Palenque bármilyen szép is volt, hamar végeztünk vele. Olyannyira hamar, hogy úgy döntöttünk, némi plusz költség terhének viselése  mellett útba ejtjük Bonampak romvárosát is. Ezzel csak az volt a gond, hogy ahogy közeledtünk a romvároshoz, egyre növekedtek az elvileg előre lefixált költségek. De sebaj, láttunk nem is olyan régen feltárt falrajzokat és egy picit más jellegű templomokat.

Miután Bonampak városánál is kinézelődtük magunkat, továbbmentünk a szállás felé, amit a Frontera Colozal nevű határfalu jelentett. A falu külön érdekessége, hogy a bejáratánál belépőt szedtek. Hogy mire föl? Az még mindig nem derült ki teljesen, ugyanis a faluban tényleg semmi nem volt. Szerencsére gond se volt sok, bár a megérkezéskor elénk tárult kép alapján ott szinte bármi megtörténhetett volna. :D

Guatemala Trip Day #8

2009. Március 5.

Ezen a napon megint csak korán keltünk, ami azzal az előnnyel járt, hogy a canyon del sumideroi túrára elsőként és egyedül érkeztünk. Elsőként azért volt jó odaérni, mert így a csónakból láttuk ébredni a folyó élővilágát, elsősorban a madarakat és a korkodilokat. Mind a madarakból, mind a krokodilokból elég széles méretválaszték volt. Az alább látható hüllő mintegy 30-40 cm hosszú lehetett.

A csónakázós túrához természetesen kaptunk idegenvezetést is, spanyolul. Lévén, hogy a túravezetőnk ezúttal nem jött velünk, senki nem volt a csapatunkból, aki beszélte volna ezt a nyelvet. Így aztán azt sem sikerült elmagyarázni, hogy egy szót nem értünk abból, amit a mexikói srác mond nekünk. Igaz, ez a kisebb fajta nyelvi akadály Joe-t nem akadályozta meg abban, hogy fordítson nekünk. Így többek között fény derült arra, hogy ezek az élőlények a folyó mellett élnek és jobbára vizet isznak. Ugyancsak sikerült kiszűrni azt az információt, hogy a kanyon, ami mellett elhaladunk, Chiapas logója. (Ehhez a túravezetőnek fel kellett mutatnia egy, a logót tartalmazó nyomtatványt.)

A csónakázás után visszatértünk a szállásra, majd ismét szedtük a sátorfánkat, hogy az újabb mexikói úticél, Palenque felé vegyük az irányt. A palenquei romok meglátogatása már másnapra maradt, estére már csak egy vacsorára volt erő és idő, a szokásos mártogatós tacos-szal és...

...igazi mexikói tequilával. A tequila legfontosabb paramétere az volt, hogy iszonyat finom volt (a lime is alig kellett hozzá). A második legfontosabb, hogy az akkor quetzal árfolyamot átszámolva 500 HUF alatt volt egy feles, amely feles közel 1 dl volt.

Guatemala Trip Day #7

2009. Március 4.

A hetedik nap programja korántsem volt rohanós, mindössze Chamula települését, valamint az azt környező falvakat látogattuk meg, majd az egészet egy könnyed san cristóbali sétával vezettük le.

Chamula

Az éjszakát San Cristóbalban töltöttük, ahol reggel korán keltünk. Csipősen hideg volt a reggel, de amint felkelt a nap, iszonyatosan jó időnk lett - és ez szerencsére megmaradt a nap végéig. Tehát hajnalban először mindenki összekaparta magát, majd beugrottunk az egyik helyi pékségbe, végül irány az alig pár kilométerre (!) található Chamula települése. Bár Chamula legfőbb jellegzetességei a San Juan Chamula templom, valamint a bejárata előtt elterülő állandó vásár, én a szeméttel telehordott, legeltetésre használt temetőt is idesorolnám.

San Juan Chamula templom

Amennyiben emlékezetem nem csal, ez is egy hibrid templom volt, ahol főleg a Maja hatás dominált. Az biztos, hogy belülről ez volt a legemlékezetesebb. (A fotózás bent tiltva volt, és ezt nagyon komolyan is vették.) A padló végig fel volt hintve fenyő tűlevelekkel, a fal, illetve az oltár pedig friss virágokkal volt díszítve, ami finom illatot kölcsönzött az egész belső légtérnek. Ehhez társult még az a félhomály, amit a kívülről gyengén beszűrődő fény, valamint a bent gyújtött több száz, vagy inkább több ezer gyertya eredményezett. Gyertyákból két féle volt: az egyik a "statikus", amit nap elején meggyújtottak és égett nap végéig, míg a másik pedig amit az áldozásokhoz használtak. Az áldozás itt annyit jelentett, hogy egy pár talpalatnyi területen a leveleket arrébbsöpörték, majd 20-30 gyertyát meggyújtottak. A gyerták mellé ezután térdre ereszkedtek, majd amíg azok el nem aludtak, imákat mondtak. A templom egyébként körbe volt aggatva a különböző szentek képeivel, de ez független volt az áldozások helyszíneitől.

A chamulai vásárt két részre lehet partícionálni: egyik, ahol a mindennapi termékeket árulták, úgy mint a gyümölcsöt és a zöldséget, míg a másik a túristáknak szánt ajándéktárgyas részleg. (Egy harmadik lehetne az állandóan az ember körül rohangáló gyerekek társasága, akik szintén kis értelmetlen tárgyakat próbáltak eladni, de őket a második partícióba sorolom.) Az első rész tehát olyan volt, amilyennel talán otthon is lehet találkozni: a gyümölcs friss, és egy picit alkudni is lehet. Az ajándéktárgyas részen viszont az alkudozás kötelező volt. Ezt pedig meg is tettem, ami három dolognak volt köszönhető: 1.) volt hozzá kedvem, nem is kevés 2.) minden második árusnál ugyanazt meg lehetett kapni, ami jó alkupozíciót teremtett 3.) a nap közepére megtanultam számolni spanyolul egyészen 200-ig (dos cientos).

A temetőről túl sok szót nem ejtenék, de az biztos, hogy volt egy-két echte spanyol nevet hordozó kopja: úgy mint Señor Manual Gomes Lopez. Az ilyen fejfák pedig volt, hogy sűrűn nőttek egymás mellé.

Környező falvak

A Chamulát övező kis településeket róva arra lettünk figyelmesek, hogy a helyiek tényleg hordják a népviseletnek titulált színes, hímzett ruhákat. A mintázat falvanként kissé eltérő, de az én szemem csak a lényegesebb eltéreseket tudta megkülönböztetni (értsd: a tiszta kéket a tiszta vöröstől). Tehát az egyik faluban leszállva a buszról, a "pályaudvaron" már várt minket két, számunkra idegen helyi. Annyira ajánlkoztak, hogy nézzük meg az ő szővőüzemüket, hogy végül rá is vettek minket. Az "üzem" körbemutatása közben tudtunkra jutott, hogy házi készítésű, ananász- és nádpárlatot (?) is forgalmaznak, mintegy potom pénzért. A helyiek ezt "pos"-nak hívják, de tekinthetjük ezt egyfajta mexikói házipálinkának. Innentől a posztóáruk iránt mutatott érdeklődés jelentősen csökkent. (De azért egyet-kettőt sikerült eladniuk.) A töltögetéssel volt némi technikai probléma, de azért sikerült megoldani:

A "pos"-t töltő Maya nő

San Cristobal

A falvak kipipálása után visszatértünk San Cristobalba, ahol hagytunk még időt egy kevés szabad sétára. A séta végén, naplementére összefutottak a szálak emberek a város nagy templománál.

Naplemente San Cristobalban

A gyönyörű naplemente végeztével én egy gyorsat még sprinteltem a helyi subway-be, mivel ismét rámtört a cifrafosás. Ez szerencsére már többé-kevésbé lecsengőben volt, hála a napi dupla adag Smectának.

Guatemala Trip Day #6

Ha kis csúszással is, azért igyekszem megírni a teljes guatemalai beszámolót. A túra hatodik napja főleg utazással telt. Kemy társaságában kora reggel még bevertem egy gyógyteát, majd a csapattal sétáltunk egy utolsót Huehuetenangoban. A főtéren volt valami minimális vásár, meg néhány cipőtisztító. A cipőpucolás szakmában elég széles korosztály dolgozik - mintegy 5-50 éves korig bárki. Miután kisétáltuk magunkat, fogtunk egy három taxit és kimentünk a helyi buszpályaudvarra. A szokásos csirkebuszos járattal elgurultunk egy mexikói határvárosig (Pacoc?), majd a kötelező alkudozás után fogadtunk két tuk-tukot és elgaloppoltunk a város túlvégén lévő határátkelőhöz. A határátkelőnél tököltünk egy picit, aki tudott már, az kajált is, majd átslattyogtunk a túloldalra. A megrendelt kisbuszunk sofőrje a megbeszélt indulás előtt -15 perccel végre ki tudta nyögni, hogy mégsem jön értünk, úgyhogy fogadtunk egy másikat és tepertünk tovább.

A határ mexikói oldala voltaképpen olyan volt, amilyennek az ember a filmek alapján elképzelné: nagy darab bajuszos verejtékező határőrrel a lassan keringő ventillátor alatt, aki kellőképpen mogorva is volt. Angolul nyilván nem tudott, de ha valamire válaszolni kellett akár spanyolul is, hát azzal voltaképpen úgy éreztem, hogy igen nagy szívességet tett. Tollat nem is tudom, hogyan sikerült kérnem tőle. Lényeg a lényeg, megkaptuk a pecsétet és azt a kis papírt ami feljogosított bennünket, hogy bármelyik mexikói bankban befizessük a $20 határátlépési díjat. Belépési díjnak nevezték ezt, de voltaképpen azért fizettük, hogy kiengedjenek az országból. A határellenőrzés egyébként ennyiből állt, a csomagokat még csak az autó ablakán át sem nézték át. :P

A dokumentek lerendezése után továbbhaladtunk északnak. Az út során elhaladtunk néhány reklámfeliart és katonai létesítmény mellett, amiből ez utóbbi elsőre fura volt, de a fegyverek látványához már ugye szoktattuk magunkat Guatemalában. Tehát ez az út "felfele" vezetett, egészen Comitánig. Ez a város arról híres, hogy csak úgy hemzsegnek a bogarak, ennek ellenére Mexikó legtisztább városa is egyben. (A régi típusú VW bogarak gyártását itt 2003-ban állították le.) Sokat itt sem időztünk, buszt váltottunk és mentünk San Cristobálba, ami voltaképpen az aznapi úticélunk volt.

Két félig-meddig, a témától valamelyst független dolgot említenék itt meg. Az egyik, hogy amíg itt amerikában (állítólag) az ember majdnem hogy jobban megégetheti magát filmek és hanganyagok letöltése miatt, mint mondjuk ittas vezetésért, addig Mexikóban és Guatemalában ez előbbi nem okozott nagy problémát:

Eladó CD-k a mexikói határon

A határátkelőn és szinte minden nagyobb városban lehetett venni írott és/vagy kalózlemezeket. A filmek például 10-20 Quetzal / DVD áron mentek, ami egyrészt 300-600 HUF-nak felel meg, másrészt átla 8-10 filmet tartalmazott DivX, vagy hasonló formátumban.

A másik dolog, a Beigli con diós kifejezés, amire abszolút nem emlékszem, hogy mikor, vagy milyen kontextusban hangzott el, de a magyar ember azért csak-csak tud rajta mosolyogni egy picit.

Guatemala Trip Day #5

Tehát a következő nap, a fosás és hányás napja részemről. Bár ennél nyilván több is történt az 5. napon, mégis említésre méltó, hogy indulás előtt egy órával keltem, azaz 4:30-kor, hogy egy kisebb magánjelenettel (sikítva hányással) lendületet adjak a napnak. És hogy hova kellett a lendület, hova indultunk? Ide, az orrának a csúcsára:

Indián arc, jó arc. Jó magas.

Azt már talán említettem, hogy a fél ország, így San Pedro is egy hegyvonulat tetején van. A képen látható Lago de Atitlán (a kék rész) se kivétel. Vulkánok övezik, némelyik még aktív. A tó igazi értéke azonban nem ez, vagy hogy jól néz ki, esetleg, hogy jó a levegő. Sokkal inkább az, hogy délben menetrendszerűen megérkezik a keleti szél. A Beaufort skála szerint egy erős ötös. Igazi szörfparadicsom lehetne a hely, ha lenne hozzá itt szörf! Aztán lehet, hogy addig szép az egész, amíg a sportemberek ide nem telepednek.

Visszatérve az idián arcra, aminek még mindig nem tudom a rendes nevét, alighanem az is vulkán volt valaha, de ma már nem prüszköl. Viszont megmaradt x+400 méter magasnak. Ami nem keveés, ha a napfelkeltét már a tetejéről akarja nézni az ember. Híre volt, hogy régebben banditák fosztogattak a felvezető úton. Egy minimális összegért a banda egyik tagját fel lehetett fogadni "idegenvezetőnek", vagyis inkább egyfajta biztonsági embernek. Pár éve azonban áttértek inkább arra, hogy jegyet árulnak a bejáratnál. Ezt már előtte nap megvettük. Utólag kérdezhetném, hogy minek, de talán mert jobb a békesség a helyiekkel.

Az oromra még épp időben felértünk a csapattal. A csapattal, ami állt Katalinból, Erikából, Zsaniból, Paliból (63), Endréből és szerénységemből. Ebből azt hiszem Pali és Katalin volt az, aki egyszer sem nyafogott. Na jó, meg én, de én csak azért, mert nem volt hozzá erőm. Amíg a nap fel nem jött, kellemesen hideg volt a hegytetőn, a kilátás viszont pazar volt San Pedrora. Velem együtt pedig egyszerűen leírhatatlan:

Guatemala, Kill Bill stílusban

Miután végignéztük a napfelkeltét és átmelegített minket a hajnali napsugár (huh), elindultunk vissza. Vicces volt, hogy amíg mi túrabakancsban szép lassan, óvatosan lépkedtünk, addig a helyiek a szomszéd faluból félpapucsban ugráltak közöttünk, avagy rohantak el mellettünk. Ezen eltűnődve egyszer meg is álltam és stílusosan vizet hánytam a tűzhányók között. Most nézem, hogy a kolléga feljegyezte a naplóba: Rosszullét (Sanyi), ergo biztos tényleg szarul voltam. :D

A hegymászás befejeztével egyből útnak is indultunk. A cél ezúttal Chichicastenango volt. Miután út továbbra se volt az Atitlán-tó körül, visszahajókáztunk. A partraszállás után fogtunk megint néhány csirkebuszt, és már ott is voltunk.

Chichicastenango egyrészt erről a Maja áldozóhelyről híres, ahova nem sokkal az egyik szertartás után érkeztünk. Tartottak volna nekünk amolyan "túrista-szertartást", de mindezt nyilván "túrista-áron", amiért mi túristák annyit azért mégsem akartunk fizetni. Ünnepi maszkot azért vettünk az egyik helyitől, pontosabban magától a gyártótól. Ugye onnan a legolcsóbb? Kérdeztük is, hogy mennyibe kerülnek: az ár egységesen 300 Quetzal (GTQ) volt. De nyilván Guatemalában voltunk, tehát ez csak kiindulási ár. Endre megemlítette, hogy tavaly ugyanezt 45-ért vette. A reakció erre az volt, hogy jó: a pici 30, a közepes 40, a nagy pedig 50. Ez már teljesen emberinek tűnt. Ezen felbuzdúlva a nap további szakaszában is toltuk az alkudozást - ekkora ugyanis már majdnem az összes számot tudtam spanyolul 100-ig (cien). A legjobban talán Kemy tolta, aki egy csodálatos kézzel szőtt szőnyegért 115 GTQ-t adott ki. 300-ról indult az alku, majd 120-nál állt meg. Végül 115-öt fizettünk, mert ennyi apró volt nálunk. Stílusosan csináltuk, sajátos stílusban.

Miután gyarapítottuk a standard és szóróajándékok gyűjteményét, körülnéztünk a városban. Az egyik leglátványosabb része a Santo Tomas templom volt.

Santo Tomas templom, Chichicastenango

Ezt azért volt jó bejárni, mert megint megtudtunk pár dolgot a helyi vallásról. Nem helyi ember nem léphet be a képen látható főbejáraton, csak az oldalsó szárnyon. A helyiek pedig belépés előtt áldoznak: általában növények, esetleg sör, vagy cukor égetésének formájában. A templomnak volt egy nagyon sajátos hangulata, a falon körbe keresztény szentek képei, függtek de a padlóba vésve nem teljesen keresztény ábrák is felsejlettek. Ja, ezt tették, mert fény alig szűrődött be az épületbe, ami pedig ezt tette, az furán oszlott szét a levegőben terjengő gyertyafüstön és a monumentális sötétbarna fabútorokon.

A templomon kívül még a vásárteret emelném ki. A vásárt magát nem tudom, mert arról voltaképpen lekéstünk, de a hentes azért még érdekes volt. Ahogy Robi mondaná, bármely helyi érdekű ÁNTSZ álma.

Miután mindenki összeszedte magát a következő 3-4 órás útra, beszálttuk a bérelt minibuszba és nyakunkba vettük Nyugat-Guatemalát. Quetzaltanengo helyett Huehuetenangoba mentünk, ahova jórészt teljesen frissen aszfaltozott út vezetett. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak össze-vissza kanyarok, vagy 20-30 fokos emelkedők. Voltaképpen nem volt 100 méter egyenes és egyenletes szakasz. Ahol volt, ott viszont megáltunk, hogy mindenki elvégezze a dolgát. Azt hiszem itt is felszínre kerültek a kultúrális különbségek. Míg mi európaiak (értsd: magyarok) a másfél lépésnyire lévő árkot céloztuk be, addig a busz sofőrje a bal hátsó kereket. Eddigre már hozzászoktunk a furcsaságokhoz, úgyhogy csak vállat vontunk és visszaszálltunk a járműbe. Nem sok mindenre emlékszem, mert főleg azzal voltam elfoglalva, hogy minimalizáljam a kényszermegállások számát, de arra mindenképp, hogy az út sok esetben egy-másfél sáv szélességére szűkült. A hegyoldalak ugyanis hajlamosak voltak visszahódítani egy-egy sávot az útból. Érdekes látvány volt a friss föld látványa a friss aszfalton, szakaszonként, de több száz méteren át, de végül ebből se lett semmi gondunk. Mert ugye miért lett volna?

Megjegyzés: Kemy, a Kisbusz mellett van három szó, amit nem tudok elolvasni. Tippek?

Guatemala Trip Day #4

2009. Március 1.

A mai napon visszaváltottam a maradék Quetzálomat a Bank of Americánál. Ehhez fűződik egy történet, de azt csak a 11. nap beszámolójánál ismertetem.

A Guatemala-túra 4. napja egyébként nyugisan telt. Miután néhányan megvétózták a reggeli hegymászást, emberi időben, vagyis 9 órakor keltünk. Elindultunk reggelit vadászni, és közben érdekes megfigyeléseket osztottunk meg egymással, például, hogy Guatemalában az ivás és az utcán mászkálás nem fér össze, úgy mint mondjuk Pesten, vagy hogy az emberek teljesen máshogy fóliázzák az autóik üvegét. A legtöbb pickup szélvédőjén például csak egy 10 cm keskeny kémlelőnyílást hagytak. A közlekedést tekintve egyébéknt volt egy olyan érzésem, hogy amire otthon azt mondták, hogy nem, az itt teljesen természetes volt, hogy igen. A reggeli végeztével visszaballagtunk a szállásra. Eközben láttuk ezt az éttermet, aminek egyik mondanivalója, hogy attól, hogy valami még nincs kész, nem jelenti azt, hogy az diszfunkcionális. A másik mondanivalója pedig, hogy ez mennyire szép!

Ez a nap, vagyis Március 2-a Guatemalában kitüntetett jelentőségű volt. Ez volt ugyanis az utolsó nap, amikor közterületen legálisan lehetett cigarettázni. Bár ez engem nem érintett, mindazonáltal azért mégis érdekes, nem?!

Lévén, hogy utolsó nap a "hegyilevegőzésre", úgy döntöttünk elmegyünk igazi hegyi levegőt szívni, vagyis sétálunk egy picit. Indulás előtt gyorsan készítettem egy rakás képet a hotelszobánk ajtajából, mondván, hogy összerakom egy panorámaképpé. Na, erre a képre még lehet várni egy ideig. Helyette lesz egy csomó a sétáról.

Tehát dél után nem sokkal elindultunk San Pedroból, és a kisfelbontású terület, vagyis San Juan felé vettük utunkat. Nyilván nagyon jó idő volt, hét ágra sütött a nap!

Út közben láttunk és kóstoltunk friss kávét. A magasabb helyekről meglehetősen szépnek tetszett San Pedro. Valahogy így:

San Pedro la Laguna a Lago de Atitlán partján (nem a sátrak)

Az egyik kisfaluban még egy fogászati rendelőt is találtunk, aminek láttán eldöntöttem, hogy Guatemalában legalább annyira nem akarok fogorvoshoz kerülni, mint Amerikában. Voltak emellett egész szép házak, úgy mint ez a vörös.

Vörös Téház

Arra azonban nem jöttem rá, hogy az ablak feletti gerenda pontosan milyen célt szolgál, illetve azt miért emelték ki ennyire. Ez a vörös "T"-ház egyébként eléggé elitnek számított, az egyszerűbb házak így néztek ki. A településszerkezet kesze-kuszának tűnt, bár a templom mindig a központban volt. A kosárlabda pálya úgyszintén. Amit picit furcsállottam eleinte, hogy a guatemalai korfa meglehetősen fiatal volt. Öreget alig lehetett látni, gyereket annál többet. Ha öreget láttunk, meg is kérdeztük egyből, hol a kocsma. A kocsma egyébként nem kocsma volt, hanem sokkal inkább egyfajta vegyeskereskedés. Ez előtt üldögélve készítettem el azt a fotót, ami legjobban tetszik:

Guatemala Portré

Még nem jöttem rá, miért tetszik ennyire, de baromi jó lett. Tovább sétálva találkoztunk még érdekes képződményekkel, úgy mint 300 méter fesztávolságú távvezetékkel, vagy színes csirkékkel. Kérdeztük is, hogy ezt mégis miért, vagy hogyan, mire a válasz nagyjából az volt, hogy '?'.

Hacienda Paso Antoniot elérve bedobtunk egy fagyit, majd vártunk a hajóra csónakra. Az egyik helyi asszony meggyőzött minket, hogy az éppen bent álló hajóval ne menjünk el, mert azok rossz emberek. Mondta, hogy volt már alkalom rá, hogy félúton megálltak és további viteldíjat követeltek ahhoz, hogy az embert tényleg elvigyék a célkikötőbe. Ezért azt ajánlotta, hogy várjuk meg a következőt, amit a férje vezet... Ez vicces volt, annak ellenére, hogy más forrásból is hallottuk, hogy az ilyen típusú lehúzás (is) megesik az Guatemalában.

Sebaj, a kilátás ilyen volt, az időjárás több, mint kiváló, úgyhogy kibírtuk azt a 10 perc várakozást.

Egyszerű kiötő a Lago de Atitlán partján

Nem sokkal miután visszaértünk a szállásra, megérkezett Katalin és Pali. El is battyogtunk egy nem túl közeli étterembe, ahol gyanúsan európai étellel szolgáltak. Én alighanem ettől kezdtem el f*sni és hányni, de ez már a következő nap története.

Guatemala Trip Day #3

Arra már talán utaltam, hogy Tapsi Hapsi (Bugs Bunny) és Jézus általában egyszerre tűntek fel az országban.

Legyen szó újságárusról (képeslapok), vagy buszról, ezek mintha azonos kultúrkörből származnának, mindig egyszerre ütik fel a fejüket. Hasonló duót alkotnak Szent Mária és Csőrike is. Ez azonban pár nap után teljesen természetesnek tűnik, az ember már nem figyel oda a sárvédőn fellibbenő hasonló figurákra, hanem egyre inkább az eredeti dolgokat keresi. Ilyen apróság volt az Antiguából induló Csirkebuszunk szélvédője is, a maga korántsem hivalkodó, egyszerű, mégis történelemről tanúskodó mintázatával: a golyó ütötte lyukkal. Bár vérfoltokat belülről nem láttunk, - kívülről meg ugye naponta 3x polírozzák a buszokat, - mégis arra jutottunk, hogy ez a nyílás valamikor a '60-tól '96-ig tartó polgárháború során került a szélvédőre.

Tehát felszálltunk erre a zöld buszra, amivel az Antigua-Panajachel út első szakaszát tettük meg. Az út hosszú volt, a székek közötti rész pedig pici, lévén, hogy ez valaha iskolabuszként szolgált. Míg Panajachelig elértünk, kétszer kellett átszállnunk, de ahogy az átszállás Guatemalában meg volt szervezve, az valami elképesztő. Egyik helyen se kellett tíz percnél többet várakozunk. És ez az egész túrára igaz volt, bárhol kellett buszt váltanunk! Sok esetben még a 4. emberünk szállt le a buszról, már "rángattak" minket a következő busz felé, mert hogy az már indulna. A buszon szokás szerint jöttek az árusok a Papas Fritassal, a kifestőkkel és a gyümölcsökkel. De az ablakból simán láttunk guatemalai jó munkásembert és helyi villamos távvezetéket is.

Panajachelbe megérkezve megnéztünk egy helyi templomot, majd lebaktattunk a partra, hogy csónakot fogadjunk és átkelhessünk az Atitlán-tavon, San Pedro La Laguna-ba. San Pedroban már várt ránk Louis, a helyi mindenes, aki segített nekünk szállást szerezni. Louist ott láttunk először, a szállás pedig mintegy száz lépésre volt a kikötőtől. Jóféle szállás volt ez, kiváló panorámával az Atitlán-tóra. Miután a cuccokat ledobáltuk, beültünk egy közeli (a szemközti) étterembe és jóllaktunk. Eztán benéztünk egy helyi misére, ahol az az audiovízuális meglepetés ért, hogy spanyolul beszéltek, valamint meglepően sok lilát és füstöt használtak.

A templomból a kocsmába vettük az irányt. Itt, a Flying Dogsban főleg reggae zene szólt, amihez olcsó Gin Tonikot szopogattam. Tetszett, ahogy keverték a srácok: felespohár a whiskeys fölé, gint addig bele, amíg a szökőkút jelenség be nem következik, majd a felespohár teljes tartalmát is nagyobbikba. Erre pedig jöhet a dobozos tonic. Yummie. Ezek után egyetlen félértelmes poént sikerült ellőnöm amikor megkörnyékezett minket egy újabb árus. Ez pedig az volt, hogy miközben már Zsaniék rég próbálták lerázni szegényt, megkérdeztem az asztalnál ülő egyéb túratársakat, hogy hogy van az spanyolul, hogy "mennyibe kerül?". Egyszerre három helyről kaptam meg a választ, mire az árus elkezdte sorolni, hogy mi mennyi. Elmesélve ez most lehet, hogy nem üt, de Kemy biztos elneveti magát, ha ezt olvassa.

Az est további része már igen nyugodtnak ígérkezett. Mindenki visszatért a hotelszobájába. Talán Zsani és Joe keltek fel egyszer, mert kiderült, hogy mindenféle bogárral van tele az ágyneműjük. Sikítozás talán nem volt, rémültség egy pici. Kaptak egy másik szobát és minden rendben volt.

Guatemala Day #2

A második napra két fontosabb program volt: megismerni a néhai kolóniai fővárost, Antiguát, és megmászni a Pacaya vulkánt.

Antigua

A városnézés egy reggelivel indult, a vásár közepén található étkezdében. Kellemes reggeli volt ez, Zsanettal és Joeval, Lacival, Erikával és Endrével, no meg Kemyvel. Külön jó volt, hogy kevesebb, mint 20 Quetzálért az ember megkapta a szokásos guatemalai reggelit, és a szintén guatemalai Gallo (ejtsd: gállyó, vagy Örs módon gájjó) sört. A reggeli annyiban azért különbözött az előzőtől, hogy sült banán helyett csirke, és némi sajt került a bab és a toját mellé.

Tojás (jobbra), sajt (lent), csirke (fent) és persze bab (balra)

A sör pedig ezúttal tényleg guatemalai, nem import. Egy picit talán erősebb íze van, mint a Brahvának, az ára is egy lehelletnyivel magasabb, de előnyére váljék, hogy az utolsó falu utolsó kocsmájában is lehet kapni, többnyire hidegen.

Gallo, a guatemalai sör

A reggeli energia bevitele után elnéztünk a "közeli" vásárba. A friss zöldségen, gyümölcsön és kalóz CD-én mellett két érdekességet említenék meg. Egyrészt ezeket a babákat (elfelejtettem, mi a rendes nevük), amiket a gyerekeknek szoktak adni születésnapra. A gyerekek az ajándéknak örülnek, majd elhelyezik valahol az udvaron, és addig verik, amíg teljesen szét nem esik. Aztán tovább örülnek. Mondjuk annyi ráció van a dologban, hogy amíg verik, addig hullik ki belőle a cukorka. Azt mondják. A másik érdekes hely a hentes volt. No nem azért, mert nem láttam még hentest, vagy analóg mérleget, hanem inkább ÁNTSZ szempontból. Mondhatnám, hogy a higéniai szintje a minimálisra igyekezett felkapaszkodni, de akkor nem tudnék majd mit mondani Chichicastenangoról.

Miután végeztünk a vásárral, csináltunk pár képet az autóbuszpályaudvaron, a csirkebuszokkal. Ezután ellátogattunk a helyi templomba, ahol láttunk magokból kirakott szőnyeget. Megnéztük Hermano Pedro kolostorát, - vagy ami maradt belőle, - és kerültük azokat a helyket, amiről úgy hírlett, veszélyes odamenni.

A túracsapat Antiguában

Hermano Pedro egy spanyol szerzetes volt, aki azzal vált népszerűvé, hogy egyrészt nem csak a hitet próbálta terjeszteni, hanem szorgalmazta az iskolák és kórházak építését. Sokan neki tulajdonítják gyógyulásukat és hálából köszönetnyilvánító leveleket, fényképeket és szükségtelenné vált egészségügyi segédeszközöket hagytak a kolostorban. Miután végeztünk a kolostorral, sétáltunk egy picit, rálicitáltunk két baseball sapkára, majd beültünk ebédelni, ahol szokatlanul európai étellel kínáltak minket. Finom volt, ahogy a mellé rendelt rízslé is, aminek szintén elfelejtettem a spanyol nevét.

Pacaya vulkán

A Pacaya vulkán egy jó háromnegyed óra buszútra van Antiguától. Kisbusszal mentünk, amolyan fehérrel, aminek a fejtámláján jól lehet nyújtani az amúgy kissé szűk baseball sapkát. Aztán meg jól ott lehet felejteni a túra időtartamára. Ahogy kiszálltunk a buszból, a helyi gyerkőcök, azonnal jöttek bizniszelni: egy darab botot (stick) lehetett bérelni tőlük a gyalogtúra idejére, 5 Quetzálért. Akinek a bot nem lenne elég, lehetett lovat is bérelni, az út szinte bármely szakaszán. Én sportembernek éreztem magam, nem kértem se botot, se lovat, vettem helyette egy doboz sört az útra.

A gyalogtúra igen jó volt, először erdős, kissé emelkedős terepen mentünk, majd az oromhoz közeledve egy kihaltabb, kopár, hamus szakaszon. Az ösvény végén nagyjából az várt minket, amire számítottunk: egy darab hegy, ami a tetején prüszkölt. A csúcsa folyamatosan pöfékelte a vízgőzt, míg az oldala néha eresztett egy pár cseppnyi lávát.

A túracsapat a Pacaya Vulkánon

Volt egyébként itt számtalan csudajó dolog. Olyanok, mint naplemente, a felhők fölé nyújtózó egyéb vulkánok, mályvacukrot olvasztó jóféle perui csajok és persze Kemy, meg én. Egyszóval a Pacaya vulkán szép, jobbára veszélytelen, és ezért érdemes megnézni. Persze azért akad ember, aki megégeti magát, úgy mint pár nappal előttünk egy keleti fiatalember, akinek a hátát leöblítette egy lávafröccs, de ha az ember észnél van, és figyel a túravezetőkre és a kitörést jelző kutyákra, akkor tényleg semmi gond.

Zárásként egy egészen vicces kép a srácokról:

Igen, az a flakon olvadt meg 15 perc alatt (és forrt fel benne a víz)

Guatemala Trip Day #1

2009. Február 26.

Az első éjszaka a Gutamala városi hotelben telt. Szerény szállás volt ez, ami előtt nem messze utat bontottak a munkások. Egészen hajnali egyig munkálkodtak, amikor is egy rövid időre csend lett. Hajnali 3-4 felé hupákolás szűrődött be az üveget nem, de fémet annál inkább tartalmazó ablakunkon, vagyis kémlelőnyílásunkon. Hajnali fél hattól (napkelte) pedig ébredezett a város, ez pedig elég nagy nyüzsivel járt. Mindenki megébredt néhányszor, de az óceánon túlról érkezőknek ez mégis remek alkalom volt az átállás megkezdésére.

A reggelit és az étkezést úgy általában nem bonyolítottuk túl. Az első reggel bementünk a legközelebbi kocsmába, ahol megismerkedtem az egyik legnépszerűbb guatemalai import sörrel, a Brahva-val. A sör érdekessége, hogy finom, olcsó, csak szőke fehér nőkkel reklámozzák és, hogy Brazíliából importálják. Ez utóbbival igaz a helyiek nagy része nincs tisztában. Na, de nem sörözni mentünk, hanem reggelizni. A reggeli tradícionális volt, és szintén olcsó. A guatemalai tradícionális reggelire - és úgy általában a konyhájukra - jellemző, hogy nem az ízéért, hanem az energiatartalmáért készítik. Alapvető és elmaradhatatlan "köretük" a tortilla, amit különböző vastagságban és színben készülhet, de ami mindig ugyanolyan, az az íze: az íz, a semmi és a "kukoricás valami" között félúton. Tortillát mindenhez adnak, egyfajta kenyérpótlékkén funckionál. De nézzük a többit:

Guatemalai tradícionális reggeli

Tehát, jobboldalt látható a tükörtojás, rajta egyfajta paradicsomos szósszal. Mellette a sült banán. Néha sósan, néha édesen, de legtöbbször mindenféle ízesítés nélkül. A legvégére hagytam a babot. A kirándulás picit megváltoztatta az elképzelésemet erről a növényi termésről. Nem véletlenül volt az első spanyol kifejezés, amit megtanultam a sin frijoles (bab nélkül). Itt Nashville-en ezt refried beans-nek hívnák, a lényeg az, hogy a babot megsütik (főzik?), majd ledarálják és egyszerűen a tojás mellé teszik. Hihetetlen, milyen határok között képes változni a színe és a viszkozitása, és bár az íze nem volt annyira szörnyű, nekem soha nem volt igazán szimpatikus. Kemy már az első nap bevállalta, jóízűen befalta az összeset. Ha jól emlékszem, ő is állt neki először f*sni és hányni.

Reggeli után elmentünk városnézni. Hamar megállapítottuk, hogy Guatemala város nem a legszebbek közi tartozik. Az útikönyv szerint is legfeljebb egy napot érdemes itt tölteni. Ami nagyon feltűnő volt, hogy a patikákat, élelmiszerboltokat és bankokat legalább egy shotgunos őr őrizte. A legtöbbjük 18-20 éves lehetett, de a komolyabb helyeken mindig volt valaki idősebb is velük. A fontosabb helyeket azért lecsekkeltük, úgy mint a főteret és a guatemalai parlamentet. Ez utóbbin épp nagygyűlés volt, a kihangosításhoz tartozik az a hangfal, aminek a csontváz tartozik. Összességében, ami nagyon tetszett a fővárosban és Guatemalában általában, az a friss gyümölcs. Szinte mindenhol lehetett kapni a trópusi terméket, és bár lehet, hogy nem ezt ettem egész nap, mégis ez tűnt a legmegbízhatótt élelmiszeripari terméknek.

A városnézés után bevártunk még két túratársat - Zsanit és Joet -, akik épp Kubából jöttek és indultun is Antiguába, a régi fővárosba. Az utat a helyi tömegközlekedést használva, az ún. Chicken bus-szal (csírkebusszal) tettük meg, ami egy élmény volt. A buszpályaudvar kellemesen egyszerű volt, és jól látszottak a várost körülvevő vulkánok.

Antigua buszpályaudvara

Miután a szállást elfoglaltunk, este vacsoráztunk, majd csevegtünk egy jót, hogy összerázódjon a társaság. Ehhez ismét jó segítség volt a zalai szilvapálinka.

Guatemala Trip Day #0

A túra paraméterei:

Időszak: 2009.02.25 - 2009.03.09
Túravezető: Nagy Endre (néhai ikaland túravezető)
Túratársak: Kemy és hat további honfitársam
Célországok: Guatemala és Dél-Mexikó
Fotóalbum helye: http://picasaweb.google.com/sandor.szilvasi/Guatemala2009#

Az első (nulladik) nap elég korán kezdődött. A gépem reggel 6-kor indult, célszerűnek tartottam, hogy másfél órával ezelőtt kiérjek, ezért bő két órával az indulás előtt felkeltem. Ezen kívül - eddig tisztázatlan okból - kértem még egy ébresztést az indulás előtt 4 (!) órával. Ha ehhez hozzáteszem, hogy 11-kor feküdtem le, úgy gondolom tényleg rövidnek tekinthető ez az éjszaka.

Tehát kelés után nem sokkal behajítottam a szendvicseket a kézipoggyászomba, majd beugrottam a kollégák mellé a kocsiba. Ők ugyanis úgy döntöttek, hogy miután kivittek engem a reptérre, bemennek dolgozni. Mint a pékek. Tehát Róberték kitettek engem a reptéren, ahol eleinte csodálkozva néztem a Google Latitude hatalmas reklámját, majd miután erre ráuntam, befizettem a $15 US Airways adót, amiért hajlandóak voltak egy csomagot elvinni Charlotte-ra (NC), majd Miamiba (FL). Út közben egy New Yorki arc mellé kerültem, akivel beszédbe elegyedtem. Elmondta, hogy egyszer járt Magyarországon életében, és hogy nem hagyta ki az alkalmat, hogy megkóstolja a szalonnát. Érdekes. De még érdekesebb volt, hogy teljesen érthető angolt beszélt. Messze érthetőbbet, mint a tennessee-i.

Szokásommá vált, hogy a reptereken igyk egy sört, ezért Miami-be megérkezve, - csak hogy teljen az idő, - rendeltem is egyet.

Érdekes volt, hogy nem kértek igazolványt, ahogy az is, hogy ez volt életem legdrágább műanyagpoharas söre.

Az idő el is telt, és utamat a TACA airlines járatával folytattam Guatemala városba. A TACA airlinest mondanám, hogy nehéz összehasonlítani a US ariways-zel, de igazából nagyon is könnyű. A TACA légikísérői mintegy 30 évvel fiatalabbak, mint az amerikai légitársaság azonos beosztású alkalmazottai. Nem számolnak fel $15 poggyász viteldíjat és nem kérnek $7-t egy sörért, vagy egy whiskey-ért. Ha pedig leborítod magad egy whiskey-vel, ők kérnek elnézést - és hozzák a következőt, egy duplát. Ez náluk belefér az árba, bár tény, hogy egy lényegesen kisebb társaság, mint a US airways. Hogy még egy mondat erejéik fényezzem a TACA-t, akárkit kérdeztem, még soha nem késett le járatot a TACA hibájából, és nem is igen veszett el csomagja. Nálam ismegoldották a félórás átszállását.

Guatemala városba érkezvén az első meglepetést az váltotta ki, hogy a főváros egy termetes, mintegy 1500 méter magas hegy tetején van. Ergo nem csapott arcba a páratartalom és a 40 fok Celsius meleg, amire számítottam. Így nem kellett törölgetnem a verejtéket a homlokomról, hanem sokkal inkább a pulóveremért kellett nyúlnom. A második, kisebb meglepetés a túravezető volt. Nagy Endre, kiköpött Paróczai Peti volt nekem. Az első pár napra legalábbis. Ismerkedés gyanán gyorsan vártunk 5 órát a reptéren a többiekre, majd fogtunk egy taxit. Kemy látványának úgy örültem, mintha 10 éve nem láttam volna magyar embert. Tehát a reptérről elindultunk, és átszeltük a Guatemala városát.

A város maga abszolút nem tűnt barátságosnak, sőt. Az utcán elénk tántorgó részek, aki a cipőjét a szélvédőnkhöz vágta, már majdnem megijesztett. A szálláson szintén voltak furcsa dolgok, ilyen volt a fürdőben a technikai bravúrnak tekinthető zuhanyrózsa, illetve a számomra érthetetlen okból elhelyezett fekete bőrfotel. Mindegy, a biztonság kedvéért lefekvés előtt húztam egyet az otthonról importált zalai házipálinkából, ettem egy keveset az otthoni sütiből és kiengedtem az ajtón a szoba egyetlen csótányát. Úgy hiszem, egyfajta túlélőtúra érzése uralkodott el rajtam egészen elalvásig. Ez volt az első nap.