Időnként teljesen megkérdőjelezhetetlennek tartom, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ízléses formatervezés, a használhatóság és a felhasználói igények teljesen jól megvannak egymással. Mélyen talán nem ismerik egymást, de egy igen kellemes szimbiózis lehetőségét fenntartva élnek-éldegélnek és telnek a napok, melyeken mindegyikük külön-külön járja a tervezés városának nyüzsgő utcáit. Aztán egyszercsak eljön a délután, amikor a 8.2 ágra sütő nap mellett csak két apró bárányfelhő leledzik az égbolton és egy furcsán elhagyatott sikátorban szembetalálja magát az ízléses formatervezés és a használhatóság. Picit meghökken mindkettő, majd 32 másodpercig farkasszemet néznek, mígnem torokszakadt üvöltéssel egymásnak rontanak. Az összeütközés eredménye egy kificamodott boka, két lilás-zöld monokli és két lerúgott, de még eladható vese. Ezen veszteségeket konstatálva a két entitás végül a sikátor két külön vége felé kullog és sír.
Meggyőződésem, hogy a Hyatt bizonyos szegletei csak egy ilyen pillanatban születhettek. Ezt igazolandó ajánlom az alábbi két fényképet:
Telefon a liftközben
A fürdőszoba/mellékhelység ajtaja belülről
Aztán az is lehet, hogy ezekkel semmi gond, csak még mindig nem nőttem fel az itteni kultúrához, vagy épp egy kis cini-kriti túltengésem van.
Múlt hét végén felugrottunk Missouri állam St. Louis nevű városába. St. Louie nem kicsi. Ha le kéne írnom a várost, nem tenném. Korábban már úgyis megtette ezt Nelly. Az építészetéről azonban ejtenék pár szót.
Csapjunk egyből a közepébe: a belváros az alábbi képen felvázolt módon fest. Középen található a nevezetesség, ami egykor bíróságként üzemelt. Ezt öleli körbe a narancssárga kétszárnyú épület (a szállásunk), a kommunizmus korából itt ragadt kosz-szürke 15 emeletes luxusapartman (jobb elől) és a többi véletlenszerű magas épület. Ezeket kétségkívül egy, a Sim City 2000 városfejlesztő algoritmusát meghazuttoló, tudatos és kreatív várostervezés eredményeként kerültek helyükre.
St. Louis belvárosa
A fenti képet mindenképp érdemes összevetni az alábbi nyertes és elfogadott látványtervvel, amit közel 50 éve készítettek és fogadtak el. A látványterven a részletek valamelyst elvesznek, főleg mert a kép telefonnal készült, de alapvetően három dolgot kell rajta észrevenni. Az egyik a hatalmas furcsa ív, a másik az ív alatti maszat, ami a volt bíróság épületét jelképezi, végül a harmadik a 20+ emeletes épületek teljes hiánya. Ez utóbbiak végül mégis kinőttek a városközpontba, minek kapcsán a Pesti oldal Petőfi és Lágymányosi híd közötti szakaszának beépítését akár esztétikusnak és sikeresnek is nyilváníthatjuk.
Gateway Arch: a nyugat kapuja
Ha pedig szóban belebotlottunk az ívbe, azt 49 éve kezdték el építeni, úgy hogy igen magas legyen. Végül 192 méter magasra és ilyen szélesre sikeredett:
Az ív széltében
Az ív érdekessége, hogy bele is lehet mászni és fel is lehet szökkenni a tetejére. Felülről pedig egészen jó kilátást nyújt, ahogy azt az első és az alábbi kép tanusítja.
A Mississippi part parkolója az ívből
Maradva a várostervezésnél és az építészetnél, minden hosszabb magyarázat nélkül egy pár további képt.
A bíróság volt épülete a földről
Ez mondjuk kifejezetten tetszett: hatalmas betonfalanszter cizellált felső emelettel
Az "így készült" fénykép
Az ügyeletes plasztik dementor elijeszti a munkásokat
Toronymúzeum (Pókember főellenségének főépülete)
A University of Washington campusának főbejárata
Összességében St. Louis egy lescsúszott és elhagyatott Washington D.C. hangulatát keltette bennem, de egy hétvégét mindenképp érdemes volt rászánni a városra. Arra pedig mindenképp jó volt, hogy Nashvillet ezek után egy fokkal takarosabb és kellemesebb városnak érezzem.
Idén alighanem mindenkinek kijutott az eskövőkből és ez alól én se vagyok kivétel. 2012 akár az egybekelések éve is lehetne. Ez nem is olyan rossz gondolat: 2012-t ezennel a házasságok évének titulálom. Ez tűnhet szubjektívnek, mondván az ismerőseim pont ebbe a korba értek, de meglepő módon a házasodók kora elég nagy szórást mutat.
Az otthoni esküvő-program tényleg sűrűnek igérkezett, ami nem egyszer rádöbbentett, hogy milyen széles is az Atlanti-óceán. Még a nashvillei hó se olvadt el, de már 'priorizálnom' kellett az esküvőket. Természetesen Antoinette és bátyám nyári egybekelése került a lista legelejére - ezzel kijelölve a nyári hazautazásom időpontját és háttérbe szorítva a többi otthoni lagzit. Ez utóbbi kezdődött Péley Daniéval, majd... ezt lásd alább. Mellékszálakon szintén sokan beálltak a sorba: Henger Dóri, és a volt osztálytársak közül Vati Gergő, valamint ha jól hallottam Zana is.
Ezzel egyidőben az államokban is kitört a házasodási láz, úgyhogy itt is szelektálni kellett. Itt elsősorban Andrásé kapott preferenciát, így tavasszal Danielét, majd Kevinét mondtam vissza. Ezeket is sajnálom, Texasra már régóta kíváncsi vagyok.
Szerencsére azért akadt olyan rendezvény is, amin valamilyen formában sikerült megjelennem. Következzék ezekről egy rövid áttekintés földrajzi helyek szerint csoportosítva.
Balatonudvari, MO
Az idei szezont számomra Antoinette és bátyám esküvője nyitotta a Balatonparton, még júniusban. A polgári rész a ház hátsó kertjében, a templomi pedig a tihanyi apátságban került megrendezésre. Ellentétben a távszervezéssel kapcsolatos minimális szkepticizmusommal, az egész esemény jól sikerült, beleértve a lakodalmat is. No meg nyilván ez a lakodalom volt számomra a legmegindítóbb, hiszen a bátyáméról volt szó, én voltam a tanu, 2008 óta először láttam a családot nyáron és Zsuzsi is velem volt.
Az ember azt gondolná, hogy a 21. századra a filmelőhívás már-már gyorsabban megy, de a hivatalos esküvői képek még mindig nem jutottak el hozzám. Persze az is lehet, hogy én kevertem el valahová, vagy csak beestek a digitális asztalom mögé. Mindenesetre íme egy kép az ifjú párról az esküvő után:
A család az esküvő után
Pueblo, CO
Az idei év számomra nem az új helyek felfedezéséről szól. Kolorádó államban is jártam már vagy háromszor. Ez persze nem akkora gond, lévén hogy ez az egyik kedvenc államom. Sőt, kifejezetten jó ez, ha az embernek marad ideje az esküvő előtt és után egy kis nézelődésre.
Mászóka előtte: The Garden of The Gods
Az esküvő Puebloban volt, egy több mint csendes kis városban Kolorádó déli részén. Íme az ifjú pár, Jenny és András:
OK, ez csak Jenny
Jenny és András nyitótánca
Végül még egy kis mászás az Eldorádó kanyonban. Az útvonal érdekessége, hogy két évvel korábban úgyanúgy a harmadik szakaszig jutottunk a Ruperen.
Hősünk kepeszt a Ruper pihenő szakaszán az Eldorado kanyonban
Budapest, MO
Mintha mostanság a villámesküvőnek divatja lenne. Zoliék alig nyáron jelentették be, hogy összeházasodnak és már "túl is estek rajta". Sőt, Zolinak ma még születésnapja is volt, de ez alighanem kevésbé releváns. Mindenesetre ezt igen fájó volt kihagyni, még ha félig-meddig sikerült is ott lennem:
Jucus és Zoli esküvője Nashvilleből nézve
A tömegben elvegyülve
Koccintani viszont még így is poén volt a jelenlévőkkel. Remélem az ottani laptop is csak annyira ragadt utána, mint az enyém.
Nashville, TN
Végezetül egy kis ízelítő a következő rész tartalmából: a doktor úr is megházasodik. Igen, azthiszem Tihamérra már tényleg ráfért, hogy megházasodjon. Aki a képet félreérti az olvassa el újra a képaláírást.
Mintegy két hónapja történt, hogy beköszöntött a nap, melynek délutánján Laci 3x. születésnapját terveztük ünnepelni egy grillparti keretében. Előkészületként már korán reggel elindultunk otthonról (A) a mászóterembe (D), ami ideális esetben 6-7 mérföldre, avagy mintegy 10 percre van tőlünk. Az aznapi út valahol szuboptimálisra sikeredett, ugyanis indulás után másfél órával azt vettük észre, hogy már 100 mérföldre vagyunk a Climb Nashvilletől (B).
Ezzel az észrevétellel nem volt még sok gond, hiszen eleinte Foster Fallshoz indultunk. Sokkal kevésbé volt vidító másfél órányi baktatás után az autópályán észrevenni, hogy kigyullad az aranyos kis sárga 'check engine' lámpa. Bár soha nem szimpatizáltam a felvillanásával, valahol mégis tetszik a Honda 'check engine' felirata: annyira központi helyen van a műszerfalon, hogy nem lehet nem észrevenni. Persze az egész műszerfal egy jól átgondolt, letisztult dizájn (van már ilyen magyar szó?), így egy hirtelen szemmozdulattal azt is felfedeztem, hogy a hűtővíz hőmérője már a visszapillantótükrömet verdesi. Kisoroltam a szélső sávba, majd egy határozott lassítást követően kinéztem a motorháztető alól felszálló párafelhő mögül és óvatosan leparkoltam a leállósávban (B).
Egy gyors helyszíni diagnosztika és telefonos segítség után arra jutottunk, hogy az autópálya füves részén érdemes állni, mert az itteni kamionok nem viccelnek. Vagy épp igen, csak én azt nem tudom értékelni. Mindenesetre a meghibásodás okát a hűtőrács elrepedésében állapítottuk meg, pontosabban abból egy darab kiszakadásában. Még egyet telefonáltam és kiderítettem, hogy a még épp le nem járt AAA autóklubtagságommal ingyenesen vontatnak.
Egészen 5 mérföldet. Utána pedig $5/mérföldet számolnak fel. Gyors összeadás, kivonás - de főleg szorzás - és kiderül, hogy mégsem szándékozom hazavontattatni az autót. Ehelyett tanakodtunk még 2 percet és átnéztük mi van még a kezünk ügyébe. Ez alatt a két perc alatt olyan érzésem támadt, mintha ismét a DOTT-tal játszanék, mert mindegy két szendvics, egy gallon ásványvíz, egy pár mászócipő és egy elsősegélycsomag akadt a kezem ügyébe. A tátongó 1x4 mm lyukat végül ideiglenesen lefedtük a leukoplasttal, az hűtőrendszert pedig megitattuk a nálunk lévő összes ásványvízzel.
Ásványvíz, avagy ezúttal hűtővíz
Ezek után az autót egy határozott mozdulattal szélirányba állítottuk és eldöcögtünk az első benzinkútig (C).
Ez a kút teljesen átlagos déli kútnak mondható: az I-25 egyik lehajtójára települt, két másik társával együtt. Négy kútja volt és egy hozzá tartozó kis bolt - aminek a hátsó kertjében épp szemetet égettek. A boltban a fagyitól kezdve a felespohárig mindent lehetett kapni, egyedül talán a desztillált víz hiányzott. Sebaj, fogtuk a fagyit, valamint három gallon vizet, egy szigetelőszalagot és egy adag speciális folyadékot, majd fizettük és gyorsjavítottunk a parkolóba. Az utóbbi folyadék épp a kisebb repedéseket volt hivatott eltömíteni a hűtőrácsban. Esélyt nem láttunk rá, hogy a mi tátongó lyukunkat befogja, de azért beleöntöttük, majd nem sokkal rá leöblítettük egy gallon ásványvízzel. A lyukat a biztonság kedvéért szigetelőszalaggal fedtük le, a pillanatragasztóhoz pedig egyelőre nem nyúltunk. Hmm... pillanatragasztót is vettem?
A fagyit már útközben fejeztem be, ugyanis egy laza 65 mph-s tempót diktálva simán lecsorogtunk Nashvilleig anélkül, hogy a víz egyszer is felforrt volna. Persze a mászóterem előtt az autó még elnyelt egy újabb gallon vizet, de ez a 3-4 óra tömény és intenzív mászás után már annyira nem is volt zavaró. Az aznapi mászás bár a teremben történ, így visszagondolva durva volt, mert vagy két-három napra több mint kellemesen lefárasztott.
Visszatérve az autóra, az autóm ismét megérdemel egy pirospontot. Már lassan nagykorú lesz, de még így kamaszként se hagyott cserben pofátlanul egyszer sem. Az, hogy a hűtőfolyadék eleinte hová spriccelt, az alábbi képeken fehérrel van megjelölve.
A hűtőrácsról még annyit tudtam meg, hogy megragasztani nehéz, az meg egyáltalán nem hiányzott, hogy valahol ismét elrepedjen. Úgyhogy némi keresgélés után rendeltem egyet Amazon-ról és még az otthoni túrám előtt "gyorsan" kicseréltem. Hehe, persze a hűtőn a váltó olaja is át volt vezetve és az elülső ventilátorokat is ki kellett szerelni, hogy hozzáférjek mindenhez rendesen, de azért megoldottuk.
A tavaszi szünet tájékán ezúttal San Diegoba látogattam el. A látogatásnak több célja is volt, egyrészt a helyet már régóta meg akartam nézni, másrészt az új fényképezőgépet ki akartam próbálni, harmadrészt pedig épp ideje volt összefutni Zsuzsival. A kiruccanás érdekessége, hogy a hétvégén Robi és Gergő is pont San Diegoban leledztek, úgyhogy velük is barangoltam - többek között a Joshua Tree Nemzeti Parkban. Idő és mászótárs szűkében a parkbeli mászás elmaradt, cserébe a számos portré-alanyomon túl a park is lencsevégre kaptam. Írni kevés erőm van, fényképem viszont annál több, úgyhogy következzék San Diego főleg képekben.
Növényzet
San Diego igen délen van, és közel a Mojave-sivataghoz. Ennek megfelelően számos kaktuszféle, trópusi- és randomnövény található a környezetében. Néhány kedvenc:
Kaktusz, sivatagi féle
Fakó pálma
Ezt még mindig nem tudom mi, de nagyon élénk piros
USS Midway
A USS Midway egy hatalmas hadihajó és múzeum. Múzeum lévén rengeteg időt tölt San Diegoban, míg csatahajó voltából adódóan rengeteg tekergetnivaló akad rajta.
Zsuzsi megmenti elpusztítja a világot
La Jolla
La Jolla egy kis falu, illetve strand San Diegotól vagy 20 percre északra. Ez a hely valami igen szép, a naplemente pedig gyönyörű - vagyis portréfotózásra kiváló. Ennek megfelelően egész szép számmal sikerült jó portréképeket lőnöm. Ízelítőnek Robi, illetve néhány napfürdőző madárféle.
Róbert - egy darab eladó (érdeklődni nálam)
Naplemente, amitől még a madarak is berittyentenek
Joshua Tree Nemzeti Park
Ma számoltam össze, hogy eddig 10 nemzeti parkot sikerült meglátogatnom. Joshua Tree a legutóbb begyűjtött gyöngyszem, nem okozott csalódást - ahogy eddig egyik park sem.
A hagyomány folytatódik, vagyis január közepén végén megírom az év első blogbejegyzését.
Visszatekintés és számadás
A fél éve meg nem jelenő blog-publikációim alapján a tavalyi esztendő második felét akár egy sötét és pudvás odúban is tölthettem volna. De nem így történt, a 2011-es év alapvetően mozgalmas volt, és tartogatott pár egészen kellemes meglepetést. Nézzük ezt kategorizálva:
Utazás - Tamás, a volt lakótársam, 20 éves síkarrierjét nem volt szabad veszni hagyni, ezért a tavaszi szünetben célba vettünk Salt Lake Cityt, az egykori téli olimpia helyszínét. Töltöttünk egy estét Vegasban, síeltünk két napot a frissen hullott 19 inch havon két napot és meglestünk Los Alamost, valamint Santa Fe-t. Eközben útba ejtettünk a Zion-, Arches- és Grand Canyon Nemzeti Parkokat.
A nyáron biciklizés címszó alatt vissza tekertem New Orleansból Natchezbe, majd onnan Péterrel egészen Nashvillebe. Ez igen jó volt.
Aztán a nyáron adódott még egy alkalom, hogy körülnézzek a keleti parton és annak környékén. Volt szerencsém két estét átmúlatni a Mt. Washington Lodgeban:
Emellett Lacival másztam a White Horse és a Cathedral Ledgen, Gergővel partiztam, Julcsival és Dórival pedig városnéztem Bostonban, Zsolttal, Robival és Tihamérrel buliztam Natickben, Nadiaval, Gáborral és Dáviddal pedig feltérképeztük New Yorkot. Aztán Maineben is voltam világítótornyokat csodálni, Washingtonban huszadjára is megállapítottam, hogy a Kapitólium nem a Fehér Ház, sőt, az őszi erdőket is volt módom megvizsgálni mind Vermontban, mind Marylandben. Egy pár dolgot biztos kihagytam, de a lényeg gondolom átjött: tényleg sikerült legalább 5 új államot bejárni. (5/5)
Az alábbi térképen a kék szín továbbira is az eddig meghódított területeket jelöli, míg a rózsaszín azokat, amik a közeljövőben látogatás-esélyesek.
Sport - A 2011-es év alappillérei ezen a téren továbbra is a mászás, futás és gyúrás voltak. Ugyanakkor egy hirtelen mozdulattal megjelent a biciklizés is. Érdekes módon ezek nehezen keveredtek: az év első felében főleg a futás ment, ami a májusi trail-marathonnal hirtelen abbamaradt. Tavasszal a biciklivásárlással megjelent a tekerés is a pallettán, ami a nagy nyári hazatekeréssel tetőzött majd egy lassú lecsengéssel egészen késő őszig kitartott. A gyúrás meglepő módon szintén nyáron ütött be, majd egészen a karácsony előtti időszakig kitartott. Végül a mászást [a szabadban] úgy érzem annyira intenzíven nem toltuk idén, mint előtte évben, de mégis egészen sokat fejlődtem. (4.5/5)
Ph.D. tanulmányokat illetőleg sose leszek elégedett az előrehaladásommal. Ugyanakkor már körvonalazódik a végső témám, ami nagy előrelépés. (3.5/5)
Kapcsolatok - Ha a bloggolást nem vesszük, ezen a fronton kevés ok van a panaszra. Az év második felében elenyésző mennyiségű (5 db) beszámolót írtam. Egyre fárasztóbbnak tűnik leülni a gép elé és bloggolni - ezt a bejegyzést is vagy két hete elkezdtem már írni. Pedig ismét lenne miről írni.
Ezen túllépve, a helyiekkel jól megvagyok - főleg a mászókkal. Az otthoniak még simán emlékeznek rám, sőt... (4.5/5)
Évzáró
Partizás szempontjából az idei szilveszter lapos volt: ezúttal elmaradt mind az elő-, mint az utószilveszterezés. Ellenben volt szerencsém a mester utcai megállóban koccintani éjfélkor. És bár a lábamat se sikerült idén kitekerni, erre az óévbúcsúztatóra egy ideig emlékezni fogok.
Legalább 2-3 újabb államot meglátogatok. A legesélyesebbek idén Texas, Illinois és Florida. Ezek egy része a fenti térképen könnyen kivehető.
"A sportolást legalább a 2010-es (és 2011-es) szinten művelem. Plusz egy sportot hozzáveszek az eddigiekhez, ami vagy a biciklizés, vagy az úszás lesz. Az egészhez pedig normálisan étkezem."
A sportolás terén az idei terv:
3:30:00 a Chicago Marathonon ősszel
Legalább egy 5.11-es úgy megmászása Obeden - lehetőleg előben
Egy újabb hosszú tekerés a biciklivel
Gyúrás és mászás kedv és igény szerint
A Ph.D. tanulmányokat illetőleg tervszerűen osztom be az időmet, majd igyekszem azt nem felrúgni. Az egyes részfeladatok elvégzéséhez szükséges időt már egészen jól meg tudom becsülni és ez hatékony eszköznek tűnik.
Ami a kapcsolatokat illeti, valamelyst változott a felállás. A 2012-es év nem lesz egyszerű, egy egészen komoly kihívásnak ígérkezik. Szeretem a kihívásokat. Megoldom.
A hobbit illetőleg a fotózás és a rajzolás kerülhet előtérbe. Előbbi előnye, hogy sokan vannak körülöttem, akik komoly technikai tudással rendelkeznek és lehet tőlük tanulni. Most, hogy meghalt a régi F707-es, az új gép választásánál ez a tudás még jól is jöhet. Utóbbival - a rajzolással - pedig egy ideje már szemezgetek. Most a toll- és egyéb tintarajzok jönnek be leginkább. Egy próbát megér. Ezekből vagy lesz valami, vagy nem. Az rendszeres esti olvasást viszont mindenképp folytatom. Olvasni jó. De erről majd máskor írok.
Mikor begurultunk a new orleansi állomásra, már derengett, de a narancs LP még nem jelent meg a horizonton: ideje nyugovóra térni. Pardon, ez egy másik történet - épp az imént fejeztem be Bram Stoker Dracula című mívét. Szóval reggel fél hat van - valamelyik időzóna szerint -, és a vaskapuval megáldott kastély pályaudvar elég biztonságosnak tűnt, hogy összeszedjem és felnyergeljem a paripámat és nekirontsak a vadregényes délnek. Biztos ami, biztos, megérdeztem a biztost az őrt, hogy a nyergelést és csutakolást elvégezhetem-e a márványon.
-As long as you take your trash out with you, I don't care.
Egy szóval se kellett több, nekiestem a doboznak és kimenekítettem a lovat. Első ránézésre egyetlen bowden pattant ki a helyéről. Tehát bowden visszarak, kormány felszerel, nyereg felhelyez, két kerék rádob, csomagok felgumipókoz és húsz perc múlva lám:
Előtte
Utána
A húsz perc, így visszanézve inkább egy óra volt, úgyhogy a tervhez képest már most ksésében voltam. Kerestem egy hatalmast szemetest, amit a két kartondobozom azonnal tökéletesen megtöltött, és indultam is a villám-városnézésre.
Első úticél nyilván az óceánpart volt. A Greyhound állomás ajtaján kilépve egy szemvillanás alatt magamba szívtam a város szellemet, ezzel egy időben rámtelepedett egy érzés. Egy érzés, ami még órákig elkísért:
Minél előbb el kell takarodnom ebből a városból.
Az óceánt azért nem maradhat ki. Kisebb kevergés a szűk, de annál gyatrább minőségű utcákon, egy gyors beszámoló a Greyhound-élményről Péternek, és a kötelező pózer fotó:
New Orleans és az óceánt átívelő híd (illetve Sanyi és a paripája)
Irány tovább, még szerencse, hogy a híres French Quarter útba esik, máskülönben lehet, hogy kihagytam volna. A negyed nyújtotta élmény tényleg maradandó volt: az orrfacsaró halszagra a mountain bike-ot nem tűrő félig macskakövezett, félig felszedett utakra és a már reggel nyolckor elviselhetetlen hőségre most is tisztán emlékszem. Lévén, hogy sietősben voltam, minden lelkiismeretfurdalás nélkül szeltem keresztül a Francia Negyedet, majd követtem az egyik legrövidebb utat Natchez felé.
A legrövidebb út Baton Rogue-on át vezetett volna, az az útvonal az atomerőművet leszámítva semmi érdekeset nem kínált volna, nem is beszélve róla, hogy végig egy nagyforgalmú út szélén kellett volna tekernem. Szóval keletnek indultam, holott északnyugat felé tartottam. Semmi gond, elvégre biciklivel voltam. Oh, bicikli, akkor az autópályákat is ki lehet hagyni. Szóval az első két napi terv:
Ahogy tekertem kifelé New Orelansból, végig azon járt az agyam, hogy végig kéne hallgatni egy számot. A hely hangulata nagyon adta volna: végig lepukkant házak, amiket már rég el kellett volna bontani. Nem bennük élni, előttük csoportosan semmit tenni hétfő reggel nyolckor*.
Azt hiszem épp az utóbbi jelenség miatt döntöttem úgy, hogy nem állok meg zenét betenni, sőt, inkább nem is kapok defektet ebben a városban. Nem, ameddig el nem hagyam a város vége feliratot, még akkor sem ha az út széle tele van szórva szeméttel.
*A történethez hozzátartozik, hogy a városon pár éve végiggyalogolt Katerina.
A várost magam mögött hagyva némiképp megváltozott a táj. A romos házakat és lakóikat gyorshajtó dömperek váltották fel. Balról négy sáv tömve száguldozó LIAZ XXL-el, jobbról nádas. Nádas, ami a hőséggel szövetkezve arra ösztönzött, hogy ne lassítsak. Lelassítva megszűnt a léghűtés, az izzadságszagra pedig azonnal ugrottak a szúnyogok. A nagy melegben, a reggel vásárolt Subway szendvicset órákig tartott elfogyasztanom. Az egyik ilyen benzinkutas majszolószünetemben rámsóztak egy vékony papírborításos biblia-kivonatot. Ezt magammal vittem, nem mert volt nehéz és anno a szerepjátékokban is jól jött minden ilyen.
Házikó Louisianaban
Út közben pedig szigorúan ügyeltem rá, hogy folyamatosan egyek és igyan, függetlenül atttól, hogy éhes, vagy szomjas vagyok-e. Ugyanígy nagy gondot fordítottam arra, hogy délelőtt 11 és délután 3 között ne legyek a napom, mert azonnal megüt a guta. Apropó, említettem, hogy egész hétre 37°C-t mondtak? Így történt, hogy a vízparti látogatásom után, délután fél egy körül - néhány óra késéssel - begurultam Slidellbe. A helyi zöldségesnél vettem egy avokádót és egy mangót. Ezeket elpusztítva áttekertem a város túloldalára, hogy megebédeljek és pihenjek jól, illetve vegyek engedélyt az éjszakai kempingezéshez. Ez utóbbit összekötöttem egy bevásárlással: műzliszelet, italok, kenyér és némi konzerv.
Picit talán el voltam bizonytalanodva, mert délelőtt legalább az út felét meg akartam tenni és még a harmadánál, ha tartottam. De kaptam egy kis segítséget: miközben épp ebédemet költöttem, jött egy kisebb zápor, ami meglepetésemre felfrissítette és lehűtötte a levegőt. Tovább bátorított, hogy épp 40 mérföld sík bicikliút következett. A koncepció ezen az egyébként végig aszfaltozott úton érdekes volt, mindenhol a bicikliútra rakták ki a STOP táblát. Még azokon a helyeken is, ahol földút keresztezte. Időbe telt, míg megszoktam a 7-800 méterenkénti megszakításokat, de megoldottam. A kedvenc kereszteződésem:
A bicikliút végén Covington, egy burger-vacsora , egy telefon-töltés és az alkonyat várt. Igyekeztem rövidre fogni a dolgot, tölteni is csak annyit töltöttem hogy biztosan legyen egy darabig GPS-em. Az út harmada még hátra volt, úgyhogy nem is volt vesztegetni való idő: irány észak, a 25-ös főúton, aztán Willie nyugatnak. Az autóktól alapvetően nem félek, de ha volt út, amin úgy éreztem minél előbb le kell takarodni róla, akkor az a 25 számú főút volt. Egy gyors megálló az túlzsúfolt út szélén, hogy újratervezzem az útvonalat, aztán egy gyors körbetekintés után jobbnak láttam mielőbb továbbmenni:
Keep out, LA style
A Brenett Bridge, 1078-at választottam Willie helyett, amit cseppet sem bántam meg. Az út végig volt a Ewing farmot megszégyenítő méretű és kinézetű gyönyörűen karbantartott házakkal, amik a naplementében és az elsőosztályú aszfalton újabb lendületett adott. (Streetview-n visszanézve meglestem az utat, de semmit nem ad vissza a hangulatból.) Kereszteződésről-kereszteződésre tekertem hol északnak, hol nyugatnak. A GPS-t és a telefont csak az aktuális és a következő utca nevének beazonosításáig, illetve egy gyors tájolásig kapcsoltam be. Hasonló céllal álltam meg egy mocsárközepi kereszteződésben - ahol lévém már koromsötét, a bokorból hallván hörgést, sziszegést és morgást -, jobbnak elnapolni a műzliszünetet. Gyors tájolás, aztán irány észak. Út közben még néhány ranch, hangulatelemként egy-két bezárt benzinkút, és már ott is voltam.
Ott, a Sandy Hollow Parkban, éjfél után nem sokkal. A parkban, amit majdnem megkerültem egy jobb bejáró reményében. Egy bejáró reményében, amiről kiderült, hogy egy másfél mérföldes földút és amit úgy éreztem, egyáltalán nem hiányzott. A parkba befelé menet be is kellett jelentkezni, ellenkező esetben $350 bírságot ajánlottak. A bejelentkező laphoz ceruzát is mellékeltek:
Éjfél elmúlt, már aludtam volna. Ehelyett elővettem a bicskámat és egy 3 cm hosszú ceruzát farigcsáltam, hogy hivatalosan is bejussak egy teljesen elhagyatott parkba. Pár perc alatt megvoltam az adminisztrációval, hajnali egyre pedig már be is toltam a biciklit a kijelölt területre. Felhúztam a függőágyat, jelentettem Péternek és nyugovóra tértem.
A snowboardozást követően délkeletnek vettük az irányt. Első este egészen Green Riverig jutottunk, ahol az eddigi legszigorúbb motellel találtam szembe magamat. A környéken csak kamionosokat láttam, a bejelentkezés eleinte egy 3 cm vastag üvegfalon keresztül történt, az ajtón pedig plusz zár volt, egy matrica kíséretében: a saját biztonságod érdekében zárd az összes zárat. A szoba maga egyszerű, de legalább olcsó volt.
Green Rivertől az Arches National Park már csak egy bő órára volt. Néhány reggeli tornának szánt fotózás után át is gördültünk a bejáraton. Ez a nemzeti park az egyik kedvencem. No, nem azért, mert ide csak $15 (lett volna a) belépő, vagy mert itt monumentális kőcsarnokok leledzenek, esetleg mert van hely a dolgokat megbeszélni, illetve repkedni. Sőt, nem is azért, mert számos lehetőség van elcsépelt és idióta fotókat készíteni:
Ding
Így végiggondolva ez mégis elég oknak tűnik, hogy tényleg tetsszen a hely, de összegezve, a hely viszonylag nagy területen fekszik, változatos látnivalókat tartogat és minden könnyen - azaz autóval* - megközelíthető. Az egyik látványos dolog a Balanced Rock (Kiegyensúlyozott Kő) volt, aminél igazából nem is álltunk le jópofa képeket csinálni. Ja, de. Nem is egyet.
Balanced Rock
Egyik-másik helyen az ember el is felejtette, hogy egyfajta sivatagközepén van - csak este jött rá, amikor konstatálta, hogy két nap egymás után is le lehet égni.
Miután a trad mászókat is megcsodáltuk, amolyan délután kettőre meg is pillantottuk az első ívet, a Windows Arch-ot:
Windows Arch
Itt viszont már kezdtünk megéhezni, úgyhogy a Turret Arch-hoz már ki sem gyalogoltunk, és hasonlóképp csak madártávlatból vizsgáltuk a Delicate Arch-ot. A Skyline Arch-nál viszont már megálltunk, ha mást nem egy szokásos túristafotó erejéig. Valami hasonlót követtünk el a Landscape Arch tövében is, majd realizálva, hogy mindjárt lemegy a nap, Santa Fe felé vettük az irányt.
Út közben némi koszt reményében megálltunk Cortez, CO falucskában. A helyi főzésű sörökre mindig rámozdulok, így itt is azonnal berendeltem a samplert. Ez egyfajta hiba volt, szerencsére megbocsájtható áron.
*Kezdek beilleszkedni
Santa Fe and Los Alamos
Santa Fe egy takaros kis mediterrán hangulatú város Új-Mexikó szívében. A hely egy picit emlékeztet Guatemalára és Dél-Mexikóra, de az az igazi déli érzet hiányik belőle. Cserébe viszont vannak igazi kávézói és csokoládéházaiigazi ínyencségekkel - és nagyvárosi árakkal. Ha viszont a csokibomba valakinek nem jönne be, még mindig lehet kapni vizet. Szenteltet. $4 egy fiola, de nem hiszem, hogy ilyen ajánlás mellett bárki is otthagyná az ajándékboltban. Ha pedig már a szenteltvíznél tartunk, ez a környék (is) erősen vallásos, templomokból és kápolnákból nincs hiány. Az egyik ilyen építménybe, a Loretto kápolnába be is tértünk, hogy megnézzük a csodás lépcsőt, ami lényegében egy sima csigalépcső, amire nem engednek fel, meg aminek hiányzik a fele tartószerkezete. Ezen kívül talán a főtér érdemel említést, ahol tényleg emeltek egy "szobrot" az indiánokkal vívott harcokban elesett katonáknak. Ez főleg azért érdekes, mert a lakosság 40%-a a mai napig indián kinézetű.
Los Alamos Welcomes Y'all
Összességében Santa Fe annyira nem fogott meg, de ha már arra jártunk illendő volt elzarándokolni a szomszédban fekvő Los Alamosba. Na, ott aztán látni durva arcokat. Az egész kis város egy fennsíkon terül el. Régen itt egy nyaraló-kutató ranch volt, aminek egyik-másik épülete még fellelhető egy múzeum oldalában. Az atomtudósok után kutatva efféle múzeumokba sikerült betévednünk, ahol minimálisat okosodtunk, majd legurultunk a hegyről.
Grand Canyon South Rim
Gurulni egyészen Flagstaffig gurultunk, addig csak benzinért álltunk meg. Flagstaffben aztán viszonylag korán keltünk, hogy meglessük a Grand Canyont - ezúttal délről. Pontosan szemügyre véve az alábbi képet, a szemfüleseknek feltűnhet, hogy Tamás pont a Bright Angel Trail túlvégére hajítja a hógolyót, pontosan ide. Ismerős valahonnan?
South Rim Snowball
Nyilván ott tikkadtunk majd' 2 éve. A Grand Canyonban ezután még pár percet órát hódoltunk az ön- és egymásfényképezés művészetének:
Egyszemélyes csoportkép a Grand Canyonnál
Végül elindultunk nyugatnak, előszor a 40-es, majd a 66-os úton. Lévén, hogy ez az út - meg úgy Arizóna általában - eléggé egyhangú és lehangoló, megpróbáltuk feldobni egyéniben és csoportosan egyaránt. Bár ezt a kísérletet sikeresnek nyilvánítom, csak ezért nem biztos, hogy érdemes végiggurlni ezen az államon. Ellenben a naplementével, ami tényleg szép volt, már-már felért egy Hawai'i-val.
On Route 66
Las Vegas II.
Tehát továbbra is irány nyugat. Ha pedig Santa Fétől nyugatra, akkor - apró kitérővel a Hoover gátnél - egyenesen vissza Las Vegasba. Gát? Azt már 5 mérfölddel ezelőtt elhagytuk. Úgy tűnik befejezték a hidat, ami olyan jól sikerült, hogy a város felé haladva a hatalmas duzzasztógátat már észre sem vettem. Visszakanyarodva azért megtaláltuk:
Hoover Dam 2011
Vegasba már alighanem érkeztem frissebben, így először egy rövid punnyadást eszközöltem, majd belevetettem magam az éjszakai életbe. Persze nem fejessel, amolyan Peti stílusban, csak módjával. Elkezdtem rángatni a félkarú megmaradt karját, aztán a kezdeti $2 tőkémet feltornásztam $15-re. Tovább folytatva a játékot ez a összeg megcsappant, leesett vagy $11-re. Feltett szándékom volt, hogy ezt az összeget ott el nem vesztem a gépeken, úgyhogy beültem az első bárba és rendeltem egy italt. Puccos hely volt ez a bár a Cosmopolitan aljában, ahol a pultos látványosan keverte az italt - bár csak az íz is igazodott volna a műsorhoz és az árhoz.
Minimális szunyóka után az autót átcipeltem a Mandalaybe. Megnéztem, hogy van Sztálin - annyira nem volt jól -, majd tettem egy gyalogtúrát a környékbeli klimatizált villogó katakombákban. A Luxorban még bíztam annyira, hogy hátha lesz valami szombat délelőtt is, de nem. Az egyik showt, amit meg akartam nézni csak csütörtökön adták, Cee-Lo Green koncertje pedig csak este kezdődött. Semmi gond, ide úgyis gyakran jár az ember.
Mandalay Bay, Las Vegas
Megjegyzés: A túra teljes galériája itt érhető el.
Bejegyzések
