Bejegyzések
Már-már úgy tűnt, hogy megtaláltam a jetlag tökéletes ellenszerét, mígnem 2 órával ezelőtt - hajnali öt előtt pár perccel felébredtem. Igaz azóta csak vegetálok, de lassan már kelnem kell egyébként is, ezt a két óra csúszást pedig előreláthatólag a következő két éjszaka alatt ledolgozom. Tehát az eljárás még nem tökéletes, de azért igen jó hatásfokkal működik.
A módszer működésének megértéséhez nézzük az előzményeket. Szombat kora reggel, 6 körül keltem Udvariban. Szülők vittek fel a reptérre, ahova Matyi és Szabolcs is kikísért. Szabolcs ismét nagy árat fizetett a repülőtéri útért, ezúttal az újonnan kihelyezett forgalomszabályozó tábla mögött megbújó rendőröknek. A dolgot sajnálom, viszont annyiban bírtam, hogy Szabolcs az - egészen sikeres - alkudozás során felhozott egy igazán jó érvet a büntetés csökkentése mellett: "Kérem ne, nekem lakáshitelem van." Mindenki döntse el, hogy ez mennyiben vicces, nekem ez biztos eszembe nem jutott volna, és mindenképp jót nevettem.
Az elköszönés viszonylag gyorsan és fájdalommentesen történt, valószínűleg azért, mert még mindig nem fogtam fel, hogy egy újabb (fél?) évre hagytam el az országot... A gépem a szigorított biztonsági ellenőrzés ellenére is időben indult, a fedélzeten pedig egy magyar utitársat kaptam. Apropó, szigorított biztonsági ellenőrzés. Van egy szitén Ph.D. hallgató kollégám ISIS-ban, aki épp ma említette, hogy ellentétben velem, nem is gondolkozott és egy darabig nem is fog gondolkozni rajta, hogy hazarepüljön. Én tehát repültem, oldalamon egy honfitársammal, aki csak látogatóban volt otthon egy hónapig és épp azon gondolkzott, hogy polgármesternek jelölteti magát a Mátra-környéki szülőtelepülésén. Eleinte ez teljesen komolynak tűnt, aztán beszédbe elegyedtem vele... A fickó '85-ben került ki Amerikába - Ausztrián keresztül -, jelenleg Jersey környékén él és Manhattan körzetében vállal parkettázást. Ezt a munkát azonban már stresszesnek és fárasztónak találta, ezért gondolt rá, hogy politikai pályára lép Magyarországon. A további beszélgetések során számomra világossá vált, hogy erre a pályára ő több, mint alkalmas, hiszen tud bánni az emberekkel is. 25 éves pályafutása közepe felé történt, hogy alapított egy cukrászdát, ahova felvett egy másik (magyar) férfit. Ez az arc értett magához a cukrászathoz, míg ő maga intézte az adminisztratív ügyeket és az árubeszerzést. Az elbeszélés alapján teljesen jól kijöttek egymással, mindössze néhány dologban nem jutottak közös nevezőre. Ezek közé tartozott, hogy a "szakács" a cukrászdában ne dohányozzon, főleg ne a tészta gyúrása közben. Vagy ha már igen, a hamut végül ne az édestésztába ágyazza, hanem egy hamutálba. A füsttel szerencsére nem volt gond, mert a látási viszonyokat csak minimálisan korlátozta az üzemben, a füstszagot pedig teljesen elnyomta, a reggel főzött gulyás erőteljese szaga. Nos, úgy tűnt, hogy a cukrászüzemben terjengő gulyásszagot a menedzser már nehezebben viselte, és végül a kapcsolatuk romlásához vezetett. Ezen persze az se segített, hogy a cukrászt makacsul ragaszkodott ahhoz is, hogy rendszeres időközönként, teljesen autonóm és anonim módon helyet csináljon az új bevételnek - amely bevétel az elapadása révén végül egyébként is egyre "kisebb" problémát jelentett. Pár év után a duo végül implicit módon úgy döntött, hogy inkább két solo karriert indít. Az utastársamnak ehhez már csak pénzre volt szüksége, mert a cukrászbiznisz végül nem hozott a konyhára. És hogy lehet gyorsan pénzhez jutni Amerikában? Hát hitellel házassággal. Lévén, hogy neki már megvolt, egy magyar nő pedig pont egy hasonló zöldkártyáért küzdött, hát feleségül vette. $15.000-ért, villámlátogatással egybekötve Las Vegasban. Ha jól emlékszem a szavaira, ebből sikerült beindítani a parkettázó vállakozást. A beszélgetés végével aztán kaptam két jótanácsot is. Az egyik az volt, hogy mindenképp szerezzek egy amerikai feleséget. Mindegy, hogy okos-e, vagy szép-e, bármi történhet otthon és akkor ez még jól jöhet. A másik pedig, hogy ha San Diegoból Los Angelesbe tartok a part mentén, akkor félút környékén van egy katonai bázis, amit kerüljek el, mert azon a helyen könnyen megfoghatnak, ha illegális papírokkal vagyok az Államokban. Ezeket a szavakat igyekszem jól az agyamba vésni, már csak azt nem tudom, honnan kéne illegális tartózkodási papírokat szereznem, hogy kipróbáljam igazat mondott-e.
A JFK-re történő érkezés ismerős volt előző évekről. Az ember már hulla fáradt a 9-10 órás út után, az egész repülőtéren alagsor hangulat uralkodik gyenge világítás mellett és mindehhez több 10-20 perces várakozások társulnak a beléptetésnél. Az országba végül Hernandez engedett be, a csomagjaimat pedig Torres vizsgálta át. Just sayin'. Miután újra becsekkeltem a csomagjaimat, 15 perc baktatás következett a repülőtér túlvégéig. A váróteremben arra lettem figyelmes, hogy a jelenlévők közül több utassal is találkoztam hazafelé menet. Végül egy román csajjal dumáltam egy keveset, aki baromi jófejnek tűnt. 6 éve él az államokban, Floridában, Orlandótól nem messze. Az elbeszélése alapján a férje egyszer jelentkezett egy segélyszervezethez, amelyik épp Romániában segédkezett. Ott ismerkedtek meg, és házasodtak meg nem sokkal rá - a lány ott is hagyta a családot és az orvosi egyetemet és itt az Államokban kezdett újra mindent.
A JFK-BNA járaton trükköztem, és a jegyemet egy nagyobb lábtér reményében a vészkijárathoz kértem. Miután ez egy pöttöm gép volt, nagyobb látberet nem kaptam, de cserébe karfát se. Damn. Kaptam viszont egy érdekes figurát kaptam a melletem lévő székbe. Egy jellemében igen határozott, fizikumát tekintve vékony és erősen pszichopata arcszerkezetű csajt. Valami hasonló is jutott eszembe, amikor először megjelent. Aztán mikor leült, lehelyezte a tálcára a retiküljét. Az pedig zörgött. Gondoltam tele van gyógyszerrel. És tényleg tele volt gyógyszerrel. 4 hatalmas, narancssárga pirulatartállyal. A megérzések, ugye? Amíg a pilóta nem szólt, hogy ne telefonáljunk, a csaj folyamatosan beszélt valakivel. Majd mikor felszálltunk, elővette egy üres füzetet, és irkált/firkált bele. Nem tudtam elolvasni, hogy mit, de úgy tűnt, mintha valami listát készített volna. Aztán amikor betelt a lap, újra kezdte. Látszatra ugyanazt. Majd ismét. Egészen addig, amíg a kapitány újra nem engedélyezte a telefon használatát, mert akkor visszaváltott arra.
Nashville első pillantásra (2010)
A JFK-BNA járaton trükköztem, és a jegyemet egy nagyobb lábtér reményében a vészkijárathoz kértem. Miután ez egy pöttöm gép volt, nagyobb látberet nem kaptam, de cserébe karfát se. Damn. Kaptam viszont egy érdekes figurát kaptam a melletem lévő székbe. Egy jellemében igen határozott, fizikumát tekintve vékony és erősen pszichopata arcszerkezetű csajt. Valami hasonló is jutott eszembe, amikor először megjelent. Aztán mikor leült, lehelyezte a tálcára a retiküljét. Az pedig zörgött. Gondoltam tele van gyógyszerrel. És tényleg tele volt gyógyszerrel. 4 hatalmas, narancssárga pirulatartállyal. A megérzések, ugye? Amíg a pilóta nem szólt, hogy ne telefonáljunk, a csaj folyamatosan beszélt valakivel. Majd mikor felszálltunk, elővette egy üres füzetet, és irkált/firkált bele. Nem tudtam elolvasni, hogy mit, de úgy tűnt, mintha valami listát készített volna. Aztán amikor betelt a lap, újra kezdte. Látszatra ugyanazt. Majd ismét. Egészen addig, amíg a kapitány újra nem engedélyezte a telefon használatát, mert akkor visszaváltott arra.
Nashville első pillantásra (2010)Nashvilleben leszállva ugyanaz a kép fogadott, mint egy évvel korábban: lucskos, esős, erősen októberi időjárás, minek láttán legszívesebben azonnal indultam volna vissza Udvariba friss fehér havat lapátolni...
Még folytatom...
