29, 21 and 11

A tennessee-i Knoxville, nincs innen messze. Számomra elsősorban arról híres, hogy ebben a városban született Quentin Jerome Tarantino. Most azonban már okból került be a hírekbe:

Összesen 11 anyától van 21 gyereke egy 29 éves amerikainak. A rekord azután vált hírré, hogy a férfit a hatóság bíróság elé citálta, mert nem fizeti rendesen a tartásdíjat. Ami nem csoda: minimálbérből tengődik, és bár a hatóság közölte, hogy a fél fizetését visszatartja tartásdíjnak, ez heti 1 dollárnál - 220 forintnál - nem jelent többet gyerekenként.

Utódai életkora a párhónapostól a 11 évesig terjed. Az apa Tennessee államban, Knoxville városában él. Nem lehet túl népszerű, mert a helyi lakosok közül sokan kasztrálását tartanák a legjobb megoldásnak.

A szapora apuka tévében is szerepelt már, ahol elmondta, hogy mindegyik gyermekének tudja a nevét és az életkorát. Hozzátette, hogy nem tervez többet.

Forrás: index.hu

Experiments in the Memorial Gym

A hét eleje szorgos munkával telt, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy bizonyos értelemben határidős feladaton dolgoztam. Ez a feladat nem volt más, mint a rádiós chiphez megírni a drivert, illetve egy ún. 'recorder' modult az FPGA-ra. Határidős pedig ez abban az értelemben volt, hogy ezzel mérni is akartunk, méghozzá minél előbb.

A mérésre ma került sor, a Vanderbilt Memorial Gymnasium nevű sportcsarnokában. Picit korábban ment be dolgozni ma reggel mindenki, akit érintett a mérés. Gyorsan összepakoltuk a cuccokat, majd egy kis parkolóvadászat után kirakodtunk a sportcsarnokban.

Memorial Gym felülről a tripodokkal (alig látszanak)

Komoly arcot vágtunk a dolgokhoz, egy picit még kalibráltunk az én kártyámon is, aztán irány a pálya!

Mérnökök a pályán pálya szélén

A pálya mintegy 17 pontján végeztünk méréseket, amiket majd utólag fogunk kiértékelni. Az én szellemi termékeim kíválóan szerepeltek, amin - hogy őszinte legyek - kissé meg is lepődtem. Úgyhogy mostantól jöhet a tudományos-matlabos része a dolgoknak.

HAESF Interview

Az imént épp lezavartuk a HAESF interjút. Videokonferencia volt ez kérem, Skype-on keresztül*, amihez korán kellett kelnem.

Csak egyszer nyomtam vissza az órát, aztán hosszasan megmostam az arcomat, majd felvettem egy menő inget. Megreggeliztem és innentől már csak még egyszer kellett felébrednem.

Az interjú egyébként amolyan so-so volt, szokás szerint frusztrált, hogy magyarokkal kellett angolul beszélnem, de ház ez van. A kérdésekre nem mindig sikerült abba az irányba elvinni a választ, amerre eredetileg terveztem (?), de azért valamelyst használható válaszokat adtam. Remélem.

Eredmény június 15-e környékén várható.

*Nekik is az első.

Guatemala Trip Day #12

2009. Március 9.

A túra 12. napja nekem a "hazautazást" jelentette. Korán keltem, és tuk-tukkal hajtottam ki a repülőtérre. Mert ugye Floresnek van repülőtere, nemzetközi.

A repülőtér nem volt nagy, pedig állítólag most négyszerezték meg az alapterületét. A menetrend vicces volt, ezen a képen látható a háttérben. Ez volt az egyik érdekesség. A másik a repülőtéri bank, ahol az itteni repülőtéri illetéket kellett befizetnem. Gondoltam, ha már bankról van szó, akkor beválthatom a maradék Quetzálomat is. Megnéztem a kifüggesztett árfolyamot (1 USD ~ 9 GTQ), majd benyújtottam az ablakon a közel 600 egységnyi Quetzált. A fickó mintegy 5 perc molyolás után átnyújtott egy papírfecnit és $25-t. A papírdarabon három szám szerepelt, de egyik sem tűnt relevánsnak. Hihetetlen spanyol nyelvtudásommal megkérdeztem, hogy ez meg mi? Erre visszavette a fickó a $25-t, félretette az $5-t és odaadott egy másikat, végül visszatolta hozzám ezt a $25-t. Elképedt arcot vágtam, majd röhögtem egyet rajta és visszakértem a Quetzálokat. Végül Nashville-ben váltottam be, ahol közel $60-t kaptam érte. Próbálkozni szabad.

Nashville felé ismét átszálltam Miamiban, majd Charlotte-on, ahol volt szerencsém kipróbálni milyen, ha a hangosbemondón üvöltik a nevem. Nashville-be visszaérve kellemesen fos idő fogadott, de ezt nyilván könnyen viseli az ember, ha 11 nap jóféle középamerikai túráról tér vissza.

Ha valamit kihagytam, arról majd otthon tessék faggatni. Addig is, adiós!

Guatemala Trip Day #11

2009. Március 8.

Ismét Guatemalában ébredtünk, ezúttal Floresban, a Los Amigos Youth Hostelben. Egyszerű és kellemes szállás volt ez, és nem is volt drága. Mintegy 30 Quetzálért (~800 HUF) fullextrás reggelit kaptunk: tükörtojást, sonkát, babot, pirított kenyeret vajjal és mézzel, friss gyümölcsöt (banánt, dinnyét és ananászt), teát és egy adag frissen csavart narancslevet. Ennél azonban még érdekesebb a bejárati atjó nyitószerkezete, ami külön szót érdekel. A zárszerkezet ugyanis teljesen mechanikus volt, mégis két helyről, az ajtótól mintegy 3 és 20 méter távolságból is lehetett irányítani. Az ajtó nyitásához mindössze egy kötelet kellett meghúzni...

Amiért elsősorban Floresbe jöttünk, az Tikal romvárosának meglátogatása. Maga a romváros sem pici, de ami az igazi szépsége a helynek, hogy egy iszonyatosan nagy parkban terül el az egész. Rengeteg időt el lehet tölteni barangolással és szinte mindenhol találni valami többé-kevésbé érdekes épületet, vagy élőlényt.

A sok mászkálás közepette persze könnyen megéhezik az ember, ilyenkor mindig jól jön egy jóféle szendvics otthoni kolbászból és rögtönzött kenyérből. Az egészhez persze nem árt egy üveg hideg, jóféle Gallo sör. Ha pedig ez megvan, az embernek van energiája fel-alá rohangálni a magasabb építményekre, esetleg keményen nézni egy nagyobb templom tetején.

Ugyancsak Tikalban történt az eset, hogy összefutottunk egy szlovákiai magyar sráccal. A srác földmérő volt, és elmondása szerint az egyik város szélén mértek valamit, amikor feltették neki a kérdést a nagy semmiből, hogy nincs-e kedve Guatemalában is földmérni, illetve fotózni. Nyilván nem mondott nemet a dologra, így volt alkalma meglepni minket a magyar beszédével Tikalban.

Befejezésül még egy közös kép Joeval, Kemyvel és velem, miközben a háttérben még nagyban ment egy véletlenszerűen elcsípett szertartás. Tehát a kép:

Guatemala Trip Day #10

2009. Március 7.

Ma már úgysem csinálok semmi társadalmilag hasznosat, úgyhogy megírom a beszámolót Guatemala-túra utolsó előtti napjáról. Ezen a napon Frontera Colozalban ébredtünk, ami - és most elnézést a politikai inkorrektségért - olyan volt, mint valami apró ci*ányfalu. Nem tűnt a település barátságosnak korántsem, de nem is ezért mentünk oda. Hanem egy kevésbé megközelíthető, ámde talán a legszebb romváros megtekintésért. Korán keltünk és vagy 50 percet csónakáztunk, míg elértük Yaxchilan romvárosát.

Az első igazi vízuális élményben még azelőtt részesültünk, hogy megpillantottuk a romokat. A napfelkelte korántsem volt szokványos, elsőre nehéz is volt észrevenni, hogy ez tényleg a kelő nap.

Yaxchilan igazi érdekessége, hogy még nincs teljesen feltárva, ami azt jelenti, hogy akár minden második fal alatt egy újabb templom, vagy egyéb építmény található. Másik érdekessége, hogy alig volt túrista. Értsd ez alatt, hogy rajtunk kívül nem volt ott senki. A romok között mászkálni meg mondanom se kell, iszonyatosan nagy élmény volt.

Miután Yaxchilan minden rögét megnéztük legalább három oldalról, ideje volt visszatérni Guatemalába. Ehhez először átkeltünk a folyón, majd felültünk egy buszra. A busz korántsem jár mindennap, ezúttal pedig szinte csak ránk várt, mert mi biztos utasok voltunk. Út közben persze minden "faluban" és fánál megálltunk, és felvettünk mindenkit akit a sofőr ismert. Volt ilyen ember bőven.

Külön vicces látvány volt, hogy a felszállást gyorsítandó volt, hogy a kisgyereket az ablakon adták fel. No meg, hogy a járat implicit módon egy útfenntartó járat is volt, vagyis a sofőr segédje út közben kilógott az első ajtón egy hatalmas machetével, és az összes behajló ágat lecsapta. Hatékony volt.

Talán egy órája döcöghettünk a földúton, amikor elértük a Mexikó-Guatemala határt. A határon elvileg nem kell belépési díjat fizetni, ha Guatemalába lép be az ember. Ezt azonban nem sikerült elérni, igaz az uno recibo varázsszavakat se sütöttük el. Magyarán a lepukkant határátkelő suttyó határőre lehúzott minket fejenként 30 quetzallal.

Még vagy 1 órát utaztunk földúton, mire végre aszfalt került a kerekek alá. Az aszfalton persze hamarosan defektet kaptunk, de ezt vagy 10 perc alatt orvosolták a sofőr és társai. Ha jól emlékszem innen még egy bő óra volt és elértük Tikal városát, azon belül is kis séta után a Los Amigos Youth Hostelt, az aznap esti szállásunkat.

Recipe of the Salvation

Az esős időjárás okozta szomorkás hangulatot elűzendő délután elugrottam ötödmagammal a Green Hills Mallsba megnézni a Terminator 4: Salvationt. Ahelyett, hogy spoilerkednék, vagy részletezném a véleményemet, inkább megírom, hogyan kell készíteni egy ilyen filmet.

A film forgatókönyvének megírásához tapasztalat kell, elsősorban filmnézési és first-person-shooter tapasztalat. Egyből nézzük a hozzávalókat:

• 8% Terminator 1.
• 10% Terminator 2.
• 12% Transformers 2.
• 10% Quake II.
• 7% Érzelgősség
  
• 15% Mad Max 2.
• 3% Aliens
• 14% Tu-dumm Dum-du-dumm

Az elkészítés módja ezután:

Az összetevőket öntsük egy nagy virtuáils tálba, majd közepes-gyenge kreativitás mellett kevergessük 10 percig. Ha már a Transformers részek is megpuhultak, ízlés szerint szórjuk bele az érzelgős részeket. Ha ez mind megvan, eldúdoljuk el a "Tu-dumm Dum-du-dumm" részt és a filmet hidegen tálaljuk.

Azt hiszem már az hozzávalók összeszámolásából is kiderül, hogy a film nem százas. Mindazonáltal fogyasztható.