The Kopetz Seminar

Mintegy három hete megvetette lábát Nashvilleben Hermann Kopetz, a TTP kitalálója, a TTTech (egyik) alapítója, és úgy általában a Time-Triggered architektúrák istenségeinek földi helytartója.

Hermann Kopetz az ISIS-ban

A jókedélyű úriember egyben a bécsi egyetem professzora is, aki egy régi könyvét szeretné leporolni, majd újra kiadatni. A könyv címe Real Time Systems, ennek felülvizsgálatához keresett elfogulatlan olvasóközönséget. Ezt egyszerűen letudhatta volna a könyv anyagát tartalmazó .pdf kiküldésével, majd az e-mail kapott megjegyzések és javaslatok feldolgozásával. Ennél azért ő tovább ment, tartott nekünk egy egy hetes, napi 6 órás tanfolyamot, ami elvileg egy egész szemeszternyi kurzus anyagát foglalta össze erősen sűrítve.

A papírra .pdfbe vetett szakirodalmi mű a terjengőssége miatt nekem nehezen volt követhető, ezért nívódíjat nálam nem kap. Ugyanakkor az előadás igen tanulságos volt. Választ kaptam néhány fel nem tett kérdésemre, és beigazolódott az a gyanúm, hogy a valósidejű rendszerek témakörében a dinamikus ütemezés elsősorban a papírgyárosoknak szóló feladat. A legjobban voltaképpen az állandó mosoly kísérte előadásmód tetszett, no meg, hogy egy olyan embert hallottam nyilatkozni, akinek tényleg van köze az iparhoz. Végezetül egy kép a résztvevőkről:

Bouldering in Rocktown

Múlt szombaton reggel történt, hogy kempingezés és boulderezés* céljából elindultunk délre, Georgia állam felé. De ne szaladjunk előre. Péntek kora délután véget ért az egy hetes Kopetz-féle szemináriumsorozat. Ezzel párhuzamosan épp költözködtünk az új épületbe, így a benti számítógépemhez és egyéb eszközökhöz nem volt hozzáférésem, úgyhogy korán hazamentem. Otthon futottam egy jót, majd összeszedtem magam az esti koncertre, vagyis a Snoop Dogg koncertre.

Bár rutinos koncertező nem vagyok, egy órás késés azért szándékosan eszközöltem. Sajnos ez nem volt elég ahhoz, hogy lekéssem az előzenekart. Bármelyiket a kettő közül. Az első szörnyű volt, a második úgyszintén. Előbbi elvileg hip-hop műfajban adott elő, de az egész shownak annyi köze volt a hip-hophoz, hogy az előadó néha felugrott. Utóbbi elektronikus zenét játszott és eltorzított énekhanggal próbált eltántorítani a nézőtérről. A legélvezhetőbb zene az első két órában a két előadás közötti pakoláshoz háttérzeneként játszott minimáltechno volt. Valahogy kihúztam Snoop Dogg megjelenéséig. Így utólag bánom, hogy ilyen kitartó voltam. Snoop Dogg megöregedett.

Már nem a lila öltönyében és bársonyos nercbundájában jár, hanem kényelmes jogging szerelésben. Előadásában semmi egyedit, vagy tényleg szórakoztatót nem találtam és ezen a kritikán aluli hangtechnika se segített a túlvezérléssel és az ötpercenkénti gerjedéssel. A hangerővel kapcsolatban korábban is volt egy olyan nézetem, hogy a helyiek pontosan tudják, hogyan kell belőni a volumét ahhoz, hogy még pont élvezhető legyen. Ha pedig ezt megtalálták, pontosan 30 dB-nyit tekernek még a potméteren. Végülis mindegy, lehet én ábrándultam ki a rapből, lehet, hogy Doggy öregedett meg, nem kizárt, hogy innom kellett volna a koncert előtt, vagy legalább kipihenve odaérkeznem, de ezek konstellációja eredményeként félidőben leléptem a koncertről. Ilyenre nálam még nem volt precedens, de ezúttal nem bántam meg.

Szükségem volt az alvással töltött 5 órámnak minden percére, hogy szombat reggel letekerjünk Rocktownba. A terv egyszerű volt. Reggel 7:30-kor találkozás Jancsiéknál, majd azonnal 8:35-kor indulás délnek. 11:30-kor találkozás Vámos Atival egy elhagyatott benzinkútnál. Egy hirtelenfagylalt után irány elfoglalni a kempinghelyet, majd minél gyorsabban kikeveredni Rocktownba boulderezni.

A képek jó része még nem áll rendelkezésre, úgyhogy csak kettőt ízelítőnek:

Kis csúcsos

Ezt a mosolyt fejtse meg valaki

A galéria ezt csak közvetett módon tükrözi, de nem csak egyedül bouldereztem. Lent volt Dóri, Joemary, Ati, Jancsi és Máté is. Ezen túl pedig - számomra teljesen váratlanul - belebotlottunk a Jurácz famíliába is. Miután ránkesteledett, visszavergődtünk a vadkempinghelyre, ahol vacsorára chilisbabot föztünk. Az előkészületekből én is kivettem a részemet, így amellett, hogy kinyitottam az egyik köteg Nashvilleből hozott tűzifa csomagolását, még a konzerveket is felnyitottam. A kempingezés vadságát érzékeltetendő, ajánlom az alábbi videót megtekintésre:

A chilisbab és a zöld Jack egyaránt jól sikerült, így fogyott is mindkettőből. Jó volt látni Atit is. Én másnap délelőtt még terveztem egy mászást, de néhány dolog közbejött. A legamorfabb közülük ez volt. Csipás szemmel a látvány annyira megijesztett, hogy a délelőtti mászást kényszertöröltem a programból és Lafayettenél félrehúzódtam, egy gyors szervízelésre. A gumit már régebben le akartam cserélni, úgyhogy a költsége bár nyilván fájt, nem ért váratlanul. Azt árat, hogy aznap nem sikerült mászni jelentősebbnek éreztem. Sebaj, van két új gumi az autón, méghozzá az előírásnak megfelelően hátul. Most hétvégén jöhet a fékcsere.

*egyelőre nincs magyar fordítás

Food Waste Disposer

Alig pár hete a konyhamalacunk elkezdett szilánkosan köhögni. Betegségét orvosolandó kihívtuk hozzá a helyi vajákost, aki a kezelés után a következő üzenetet hagyta az étkezőasztalunkon:

Az orvosi kézírást dekódolni sohasem egyszerű - főleg nem otthon. Most azonban megkísérlem ezt, némi kommenttel:

Your disposal was full of glass.

Tudom, egy egész felespoharad ledaráltam vele.

In the future, if you know you have glass in your disposal Please make sure [ ] aware of that.

Amikor rákérdeztél, mondtam, hogy van egy tippem, mi van benne, de nem hallgattál végig.

Disposals are full of bacteria and it could have easily cut my hand.

És mint jól tudjuk a baktériumok veszélyesek.

Egyébként az itteni menedzsment eddig teljesen korrekt, az ügyintézők kedvesek, a karbantartók pedig rendszerint időre elvégizik a munkájukat - ellentétben a korábbi helyemmel -, úgyhogy le a kalappal előttük.

Two Lakes Trail Run 2010

Tavaly már írtam a Two Lakes Trail Run nevű világtörténeti sporteseményről. Akkor csoportképet készíteni nem sikerült, de ezt a problémát orvosolta Laci. Igény idén is volt képre, de most fapadosabb megoldást választottunk: Csaba megkérte a legközelebbi és egyetlen mexikói fiatalembert, hogy integrálja ki gyorsan a rólunk visszaverődő fotonokat egy CMOS CCD-n. Az eredmény:

A kép készítése előtt nem sokkal épp azon gondolkoztam siránkoztam, hogy megint jól a középmezőnyben végeztem. Erre kiderült, hogy a korcsoportomban második lettem:

Ez annyiban jött mindenképp jól, hogy Péter fülét elkezdték rágni a gyerekei, hogy hogy-hogy nem szerzett érmet, mikor még Sanyi is kapott. Az ilyesmit mindig vicces hallgatni, ennyi pedig már járt neki. Péter egyébként egy korcsoporttal feljebb futott, és 4 perccel ért be előbb, mint én. Graham egy picit korábban, Laci pedig még két perccel előbb, így közülünk elsőként.

Az ezüstérem mellé járt egy jóféle térdfájás is, amolyan jobblábas. Ennek annyira nem örültem, bár mostanra talán elmúlt. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy a verseny végére nem fáradtam el. A sok tapasztalat hatására tehát most konklúdálok.

Utcai cipőben erdei ösvényen futni nem nagyon jó: csúszik a lábad és igen nehéz megtartani. A verseny során kétszer majdnem kiment a bokám. Ez alapvetően elvette a kedvemet attól, hogy völgymenetben száguldozzak, pedig tipikusan lefelé szakadtam le az előttem lévőktől és ez zavart. Sebaj, legalább még van két használható lábam. Viszont azt is megfigyeltem, hogy amikor síkabb, vagy emelkedő terepen futottam, és főleg mikor az út sem volt annyira göröngyös, bőven hoztam fel a lemaradásból.

Összefoglalóan, erdei versenyre terepenen kell edzeni, terepcipőben. Nem elég csak aszfalton. Erre azonban részemről már csak 2011-ben kerül sor.

Just a Perfect Day

Ősz van, a naptár szerint mindenképp. Jó idő van, olyannyira, hogy a kedvenc évszakom hirtelen az ősz lett. A páratartalom lecsökkent, a hőmérséklet kellemesen meleg, olyan az időjárás, mint egy eső nélküli augusztus 20-i napon otthon. De grátiszban itt már színesednek a levelek:

Hogy hogyan lesz ebből tökéletes nap? Úgy, hogy kituszkolom magam a lakásból, és kiszabadulok a természetbe. Mondjuk Obedre, egy pár mászócipővel.

Ma, mintegy 11 körül értünk a South Clear Creek parkolójába, ezúttal néhány új taggal bővülve:

Anna, Laci, Júlia, Yuki és Ryan

Anna először volt kint mászni, és azt kell mondjam, több, mint jól ment neki. Őt kísérte el édesanyja, Júlia, aki a mászást csak spectator módban űzte. Yukit és Lacit már nem kell bemutatni, de Ryan nekem is új arc volt. Ryan építésvezető/építőipari vállalkozó. Elsőre igen jó arcnak tűnik, aki nagyon jól tud történeteket mesélni. Nem abban a stand-up stílusban, hanem csak egyszerűen, de mégis jól. A srácnak egy pár hónapja történt egy munkahelyi balesete, minek következtében az egyik keze megsérült. Mostanra már nagyjából rendbe jött, de nyilván gyengébb, mint volt, és ez, valamint a sok kihagyás azt eredményezte, hogy Bryan az én szintemnek megfelelő útvonalakat mászott. Ez mindenképp jó volt, mert véletlenül se éreztem magam úgy, hogy feltartom a többieket a durvább útvonalak mászásában. Sőt, ma kifejzetten igyekeztem előben mászni az útvonalakat, amiből 4-et sikerült is abszolválnom, az 5.7-5.10 palettán. A gusztustalanul jó időhöz - amiben póló nélkül is simán lehetett mászni - tehát egy kis sikerélmény is csapódott, yeehaaww!

Mi kellhet még egy ilyen nap beteljesedéséhez? Némi hazai íz, esetleg egy sör. Ehhez pont kapóra jött a Jancsi-féle kondéros gulyás parti. Jancsi szokásához híven szerencsére nem csak 2 órát késett a főzéssel, de baromira jól el is találta az ízeket. Így az órás késés ellenére is bőven jutott a kondérban főtt friss manából...

Ilyen napból akkor még egy 10-es karton rendel!

Woven Hand Concert

Rock, PBR, transz, egyszerű helyiek, Alkonyattól Pirkadatigból kölcsönzött atmoszféra és egy olyan előzenekar, hogy a 10. perc után komolyan azon gondolkoztam, hogy kocsiba ülök és hazahajtok. De nem tettem. Nem, mert a Woven Handre kíváncsi voltam - no meg Tamásnak is kellemetlen lett volna hazagyalogolnia Memphisből.

Tehát még 20 perc után is ültünk a kis asztalunknál a kis PBR-unk mellett, és hallgattuk, ahogy a Serena-Maneesh együttese hangol zenél. Így utólag felcsapva a banda nevét, a wikipédia cikk elég sok mindent megmagyaráz: norvég rokkerek ezek, abból is az alternatív fajta. Stílusukat tekintve a noise pop és altenatív kategóriákba illenek, szerintem inkább csak altenative noise. Végül is ez lényegtelen, befogott füllel egészen jól ki lehetett bírni.

És tényleg ki lehetett. Vagyis mintegy órányi progresszív zajongás után eltakarodott az előzenekar, és felsunnyogott a színpadra a Woven Hand. Felsunnyogott, mert nem konferálta be őket senki, egyszerűen csak elkezdtek játszani, ami valahogy így nézett ki:

A fenti képen David Eugene Edwards (énekes) és Pascal Humbert (basszusgitár) látható. A banda egyébként négytagú, és alapvetően folk rockot játszanak. Nekem mp3-ról hallgatva nem igazán jön be a zenéjük, de élőben több, mint élvezhetők voltak. Ami pedig tetszett az előadásukba az a fenti képen is jól látszik: az énekes nyilván nem csak énekelt, hanem pengetett is. Hol bendzsón, hol a háttérben (balról) látható gitárok egyikén. Ezeket rendszerint 1-2 számonként váltogatta, zökkenőmentesen.

A miheztartás végett, az egyik legismertebb számuk, a Dirty Blue, amit élőben is volt szerencsém meghallgatni:

Az előadás folyamán mókás volt látni, ahogy a basszusgitáros méltóságteljesen, de folyamatosan ivott, illetve ahogy az énekes kissé erőltetve vonaglott és rángott. Ez utóbbi kapcsán megfordult a fejemben, hogy mentőt hívok neki, de a zene az teljesen jó volt, úgyhogy mivégre tettem volna? A performansz után az egész zenekar - a visszatapsra immunis módon - ugyanolyan csendben hagyta el a színpadot, ahogy azt elfoglalta. Én válaszul lezártam a számlámat, és Tamással együtt beültem a kocsiba és hazatekertem. Kellett is, hogy legalább reggel 4-re hazaérjek, mert másnap 9:30-tól már értekezletem volt az edmontoni vendéggel, Szepesvári Csabával...

Összefoglalólag, a koncert jó volt, ha épp ismét Magyarország felé járnak, lessétek meg őket.

Memphis

Memphis tökéletesen ugyanolyan, mint Nashville. Áthalad rajta az I-40, van egy folyója, mellette egy belvárosi rész néhány "felhőkarcólóval" és egy, a nashville-i Broadwaynek megfelelő strippel, valamint a külvásorban ugyanúgy nincs semmi. Egyetlen különbség, hogy Memphisben több a fekete, és népszerűbb a bűnözés. Előbbi miatt a hely nem hivatalosan megkapta már a Memphrika nevet. Ennyi lenne Memphis.

Végezetül még két kép, hogy támogassam egy feltörekvő fotós karrierjét:

I-40 West

Vacsora Memphisben, Tamás társaságában

Megjegyzés: a bejegyzés összes képe Tamás keze és gépe munkája. Tessék értékelni.

The Knee Patch

Egyik kedvenc (be)szólásom az "Ez jó mulatság, férfi munka volt." Külön szeretem, ha van is okom ezt mondani. Az alábbi eset korántsem ebbe a kategóriába tartozik, de nem azért, mert nem volt vele munka, vagy mert nem vagyok elégedett az alább is látható végeredménnyel:

Előtte és utána

Épp ellenkezőleg, a munka hosszú nemes volt, az eredmény pedig több, mint kielégítő. A konklúzió levonásánal ugyanakkor arra jutottam, hogy ez a típusú munka k*rvára nem férfinak való. Főleg nem gép nélkül.