Snowing in Nashville 2010

Az idei télen se maradtunk hó nélkül Nashvilleben. A múlt hét végén, vasárnap délután leesett az első hó. Estefelé már mi is féloldalasan csúsztattuk le a kocsit a lakóparkunk melletti hegyoldalon:

View Larger Map

A művelet izgalmas volt, hiszen azonnal átcsúsztunk a szembesávba, és tulajdonképpen ott araszoltunk és fulladgattunk le, de valahol szórakoztató is volt. A lakásig végül egy kis kézi rásegítéssel simán elértünk, ellentétben egyesekkel:

A 400+ baleset még itt is magasnak mondható egy napra - főleg, hogy ez tartalmaz mentő-rendőr koccanást is -, de jelenleg úgy tűnik, a napi átlagos balesetszám sincs 100 alatt.

Rocket City Marathon 2010

26.2. Ma pontosan ennyi idős vagyok és ma pontosan ennyit futottam. Mához pontosan egy hónapja írtam az utolsó bejegyzést, pedig ezalatt történt velem pár dolog. Voltaképpen ez egybeesik azzal az időszakkal, ami kiesett az edzéstervemből. Ez utóbbit - két hónap csúszással - augusztusban kezdtem, hogy felkészüljek a mai huntsville-i Rocket City Marathon 2010-re.

Távolság: 26.2 mérföld

Tervezett iram: 9:00 min / mi (4 óra)

Időjárás: hibátlan

Útvonal:

Huntsvillebe tegnap délután munka után gurulunk le Péterrel, aki intézte a szállást, és kerített egy igen jó olasz éttermet vacsorázás céljából. Míg az én célom mindössza az volt, hogy maradandó térdsélülés nélkül teljesítsem a távot 4 órán belül - azaz inkább 8:30-8:45 min/mi (3:42:42-3:49:15) tempóval -, addig Péter alapvető célkítűzése volt, hogy kvalifikálja magát a Boston Marathonra. Frusztrált is volt emiatt, nem picit.

A rajtnál Péter nyilván előre állt, őt ezután nem is láttam egészen sokáig. Én a 3:45:00 tervezett iramhoz tartozó sávban kerítettem magamnak helyet. Meghallgattuk a helyi himnuszt, valamint ahogy eldörrent egy elöltöltős puska, és nekiálltunk trappolni.

Az első 2-3 mérföld szörnyű volt. Sokan botorkáltak előttem és nem tudtam a saját tempómban futni. A harmadik mérföld után viszont széthúzódott a mezőny, eddigre minden tudatosság nélkül beelőztem a 3:40-es "pacert" is. Az ezt követő 5-6 mérföldön keresztül a különböző transzparensek olvasásával és a félig kész, beton és vasszerkezetet nélkülöző, kizárólag OSB lapokból épített háromemeletes sorház bámulásával szórakoztattam magam. A plakátokon tüntettek az abortusz ellen, előrángatták Chuck Norrist, majd nem sokkal később Jézust. Volt, amelyik sört ígért a célnál, de akadt jónéhány, amit meg sem említenék. A marathoni szórólapok külön kérték a szurkolókat, hogy lehetőség szerint zenével szórakoztassák a futókat. Volt, aki aggregátorról járatta a boomboxot, akadt aki a pickup hátuljáról tolta a zenét, volt, aki kis iPod kiegészítővel jött az útra, de az egyik legütősebb mégis a nyitott Audi A4-es volt. Huntsvilleben lévén a Sweet Home Alabamát legalább 5x hallottam ma, de megszólalt az I've Got The Power Is. Ez utóbbit jobb lett volna, ha nem a 6., hanem mondjuk a 22. mérföldnél szólaltatják meg. (Az mp3 lejátszók használata a verseny alatt tiltott volt.)

Időközben elértem a 8. mérföldzászlóig. Azt hiszem ekkor nyilalt bele a fájdalom a bal térdembe. Ez jóféle fájdalom, avagy erre mindig lehet számítani, hogy jön. Ráadásul hűséges is, mert nem csak a verseny végéig tartott ki velem, hanem még mindig itt lapul a laptop alatt. Nem sokkal ezután jött egy jó hosszú szakasz, ami mérsékelten volt izgalmas, de legalább rajta volt a félutat jelképező 13.1 zászló és ellenőrzőpont. A zászlógyűjtés nagyjából innen kezdett el belassulni. Ja nem, a 17. mérföldnél. De az is lehet, hogy csak itt kezdtem el unatkozni igazán. Mindenesetre mire ide értem már betoltam egy energia-zselét - amit máig nem értek, hogy miért próbálnak ízesíteni -, ami egészen praktikus dolog.

A 19. és 20. mérföld között kezdett lángra gyulladni mindkét vádlim. Ez furcsamód annyira nem zavart. Annyira biztos nem, mint az egyre erősödő térdfájás. Sebaj, innen már semmi értelme nem lett volna visszafordulni, ezért mentem tovább. Péter szerint a Marathon egyébként is az utolsó 6 mérföldről szól, ami előtte van, az csak úgy van.

Nos, ez az utolsó 6 mérföld minden volt, csak kellemes nem. Mintegy mérföldenként igyekezett a combom görcsbe rándulni, amit 10-15 másodperces sétákkal nyugtáztam. A sétálás nagy előnye volt, hogy a térdem sokkal jobban fájt, mint futás közben. Úgyhogy elég hamar visszaálltam a kocogásra. Továbbá nem részletezném, milyen fájdalmas volt ez, az szerintem jól leírja a dolgot, hogy volt szerencsém több ízben is hangosan káromkodni. Ugyanakkor az utolsó 1.5 mérföldre valahogy kikapcsoltam az agyamat, és az igen kellemes volt.

Peter Volgyesi - 3:14:13

Sandor Szilvasi - 3:47:09

Az én mai futásom itt található meg kml formátumban - Google Earthben poén végignézni.

The Kopetz Seminar

Mintegy három hete megvetette lábát Nashvilleben Hermann Kopetz, a TTP kitalálója, a TTTech (egyik) alapítója, és úgy általában a Time-Triggered architektúrák istenségeinek földi helytartója.

Hermann Kopetz az ISIS-ban

A jókedélyű úriember egyben a bécsi egyetem professzora is, aki egy régi könyvét szeretné leporolni, majd újra kiadatni. A könyv címe Real Time Systems, ennek felülvizsgálatához keresett elfogulatlan olvasóközönséget. Ezt egyszerűen letudhatta volna a könyv anyagát tartalmazó .pdf kiküldésével, majd az e-mail kapott megjegyzések és javaslatok feldolgozásával. Ennél azért ő tovább ment, tartott nekünk egy egy hetes, napi 6 órás tanfolyamot, ami elvileg egy egész szemeszternyi kurzus anyagát foglalta össze erősen sűrítve.

A papírra .pdfbe vetett szakirodalmi mű a terjengőssége miatt nekem nehezen volt követhető, ezért nívódíjat nálam nem kap. Ugyanakkor az előadás igen tanulságos volt. Választ kaptam néhány fel nem tett kérdésemre, és beigazolódott az a gyanúm, hogy a valósidejű rendszerek témakörében a dinamikus ütemezés elsősorban a papírgyárosoknak szóló feladat. A legjobban voltaképpen az állandó mosoly kísérte előadásmód tetszett, no meg, hogy egy olyan embert hallottam nyilatkozni, akinek tényleg van köze az iparhoz. Végezetül egy kép a résztvevőkről:

Bouldering in Rocktown

Múlt szombaton reggel történt, hogy kempingezés és boulderezés* céljából elindultunk délre, Georgia állam felé. De ne szaladjunk előre. Péntek kora délután véget ért az egy hetes Kopetz-féle szemináriumsorozat. Ezzel párhuzamosan épp költözködtünk az új épületbe, így a benti számítógépemhez és egyéb eszközökhöz nem volt hozzáférésem, úgyhogy korán hazamentem. Otthon futottam egy jót, majd összeszedtem magam az esti koncertre, vagyis a Snoop Dogg koncertre.

Bár rutinos koncertező nem vagyok, egy órás késés azért szándékosan eszközöltem. Sajnos ez nem volt elég ahhoz, hogy lekéssem az előzenekart. Bármelyiket a kettő közül. Az első szörnyű volt, a második úgyszintén. Előbbi elvileg hip-hop műfajban adott elő, de az egész shownak annyi köze volt a hip-hophoz, hogy az előadó néha felugrott. Utóbbi elektronikus zenét játszott és eltorzított énekhanggal próbált eltántorítani a nézőtérről. A legélvezhetőbb zene az első két órában a két előadás közötti pakoláshoz háttérzeneként játszott minimáltechno volt. Valahogy kihúztam Snoop Dogg megjelenéséig. Így utólag bánom, hogy ilyen kitartó voltam. Snoop Dogg megöregedett.

Már nem a lila öltönyében és bársonyos nercbundájában jár, hanem kényelmes jogging szerelésben. Előadásában semmi egyedit, vagy tényleg szórakoztatót nem találtam és ezen a kritikán aluli hangtechnika se segített a túlvezérléssel és az ötpercenkénti gerjedéssel. A hangerővel kapcsolatban korábban is volt egy olyan nézetem, hogy a helyiek pontosan tudják, hogyan kell belőni a volumét ahhoz, hogy még pont élvezhető legyen. Ha pedig ezt megtalálták, pontosan 30 dB-nyit tekernek még a potméteren. Végülis mindegy, lehet én ábrándultam ki a rapből, lehet, hogy Doggy öregedett meg, nem kizárt, hogy innom kellett volna a koncert előtt, vagy legalább kipihenve odaérkeznem, de ezek konstellációja eredményeként félidőben leléptem a koncertről. Ilyenre nálam még nem volt precedens, de ezúttal nem bántam meg.

Szükségem volt az alvással töltött 5 órámnak minden percére, hogy szombat reggel letekerjünk Rocktownba. A terv egyszerű volt. Reggel 7:30-kor találkozás Jancsiéknál, majd azonnal 8:35-kor indulás délnek. 11:30-kor találkozás Vámos Atival egy elhagyatott benzinkútnál. Egy hirtelenfagylalt után irány elfoglalni a kempinghelyet, majd minél gyorsabban kikeveredni Rocktownba boulderezni.

A képek jó része még nem áll rendelkezésre, úgyhogy csak kettőt ízelítőnek:

Kis csúcsos

Ezt a mosolyt fejtse meg valaki

A galéria ezt csak közvetett módon tükrözi, de nem csak egyedül bouldereztem. Lent volt Dóri, Joemary, Ati, Jancsi és Máté is. Ezen túl pedig - számomra teljesen váratlanul - belebotlottunk a Jurácz famíliába is. Miután ránkesteledett, visszavergődtünk a vadkempinghelyre, ahol vacsorára chilisbabot föztünk. Az előkészületekből én is kivettem a részemet, így amellett, hogy kinyitottam az egyik köteg Nashvilleből hozott tűzifa csomagolását, még a konzerveket is felnyitottam. A kempingezés vadságát érzékeltetendő, ajánlom az alábbi videót megtekintésre:

A chilisbab és a zöld Jack egyaránt jól sikerült, így fogyott is mindkettőből. Jó volt látni Atit is. Én másnap délelőtt még terveztem egy mászást, de néhány dolog közbejött. A legamorfabb közülük ez volt. Csipás szemmel a látvány annyira megijesztett, hogy a délelőtti mászást kényszertöröltem a programból és Lafayettenél félrehúzódtam, egy gyors szervízelésre. A gumit már régebben le akartam cserélni, úgyhogy a költsége bár nyilván fájt, nem ért váratlanul. Azt árat, hogy aznap nem sikerült mászni jelentősebbnek éreztem. Sebaj, van két új gumi az autón, méghozzá az előírásnak megfelelően hátul. Most hétvégén jöhet a fékcsere.

*egyelőre nincs magyar fordítás

Food Waste Disposer

Alig pár hete a konyhamalacunk elkezdett szilánkosan köhögni. Betegségét orvosolandó kihívtuk hozzá a helyi vajákost, aki a kezelés után a következő üzenetet hagyta az étkezőasztalunkon:

Az orvosi kézírást dekódolni sohasem egyszerű - főleg nem otthon. Most azonban megkísérlem ezt, némi kommenttel:

Your disposal was full of glass.

Tudom, egy egész felespoharad ledaráltam vele.

In the future, if you know you have glass in your disposal Please make sure [ ] aware of that.

Amikor rákérdeztél, mondtam, hogy van egy tippem, mi van benne, de nem hallgattál végig.

Disposals are full of bacteria and it could have easily cut my hand.

És mint jól tudjuk a baktériumok veszélyesek.

Egyébként az itteni menedzsment eddig teljesen korrekt, az ügyintézők kedvesek, a karbantartók pedig rendszerint időre elvégizik a munkájukat - ellentétben a korábbi helyemmel -, úgyhogy le a kalappal előttük.

Two Lakes Trail Run 2010

Tavaly már írtam a Two Lakes Trail Run nevű világtörténeti sporteseményről. Akkor csoportképet készíteni nem sikerült, de ezt a problémát orvosolta Laci. Igény idén is volt képre, de most fapadosabb megoldást választottunk: Csaba megkérte a legközelebbi és egyetlen mexikói fiatalembert, hogy integrálja ki gyorsan a rólunk visszaverődő fotonokat egy CMOS CCD-n. Az eredmény:

A kép készítése előtt nem sokkal épp azon gondolkoztam siránkoztam, hogy megint jól a középmezőnyben végeztem. Erre kiderült, hogy a korcsoportomban második lettem:

Ez annyiban jött mindenképp jól, hogy Péter fülét elkezdték rágni a gyerekei, hogy hogy-hogy nem szerzett érmet, mikor még Sanyi is kapott. Az ilyesmit mindig vicces hallgatni, ennyi pedig már járt neki. Péter egyébként egy korcsoporttal feljebb futott, és 4 perccel ért be előbb, mint én. Graham egy picit korábban, Laci pedig még két perccel előbb, így közülünk elsőként.

Az ezüstérem mellé járt egy jóféle térdfájás is, amolyan jobblábas. Ennek annyira nem örültem, bár mostanra talán elmúlt. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy a verseny végére nem fáradtam el. A sok tapasztalat hatására tehát most konklúdálok.

Utcai cipőben erdei ösvényen futni nem nagyon jó: csúszik a lábad és igen nehéz megtartani. A verseny során kétszer majdnem kiment a bokám. Ez alapvetően elvette a kedvemet attól, hogy völgymenetben száguldozzak, pedig tipikusan lefelé szakadtam le az előttem lévőktől és ez zavart. Sebaj, legalább még van két használható lábam. Viszont azt is megfigyeltem, hogy amikor síkabb, vagy emelkedő terepen futottam, és főleg mikor az út sem volt annyira göröngyös, bőven hoztam fel a lemaradásból.

Összefoglalóan, erdei versenyre terepenen kell edzeni, terepcipőben. Nem elég csak aszfalton. Erre azonban részemről már csak 2011-ben kerül sor.

Just a Perfect Day

Ősz van, a naptár szerint mindenképp. Jó idő van, olyannyira, hogy a kedvenc évszakom hirtelen az ősz lett. A páratartalom lecsökkent, a hőmérséklet kellemesen meleg, olyan az időjárás, mint egy eső nélküli augusztus 20-i napon otthon. De grátiszban itt már színesednek a levelek:

Hogy hogyan lesz ebből tökéletes nap? Úgy, hogy kituszkolom magam a lakásból, és kiszabadulok a természetbe. Mondjuk Obedre, egy pár mászócipővel.

Ma, mintegy 11 körül értünk a South Clear Creek parkolójába, ezúttal néhány új taggal bővülve:

Anna, Laci, Júlia, Yuki és Ryan

Anna először volt kint mászni, és azt kell mondjam, több, mint jól ment neki. Őt kísérte el édesanyja, Júlia, aki a mászást csak spectator módban űzte. Yukit és Lacit már nem kell bemutatni, de Ryan nekem is új arc volt. Ryan építésvezető/építőipari vállalkozó. Elsőre igen jó arcnak tűnik, aki nagyon jól tud történeteket mesélni. Nem abban a stand-up stílusban, hanem csak egyszerűen, de mégis jól. A srácnak egy pár hónapja történt egy munkahelyi balesete, minek következtében az egyik keze megsérült. Mostanra már nagyjából rendbe jött, de nyilván gyengébb, mint volt, és ez, valamint a sok kihagyás azt eredményezte, hogy Bryan az én szintemnek megfelelő útvonalakat mászott. Ez mindenképp jó volt, mert véletlenül se éreztem magam úgy, hogy feltartom a többieket a durvább útvonalak mászásában. Sőt, ma kifejzetten igyekeztem előben mászni az útvonalakat, amiből 4-et sikerült is abszolválnom, az 5.7-5.10 palettán. A gusztustalanul jó időhöz - amiben póló nélkül is simán lehetett mászni - tehát egy kis sikerélmény is csapódott, yeehaaww!

Mi kellhet még egy ilyen nap beteljesedéséhez? Némi hazai íz, esetleg egy sör. Ehhez pont kapóra jött a Jancsi-féle kondéros gulyás parti. Jancsi szokásához híven szerencsére nem csak 2 órát késett a főzéssel, de baromira jól el is találta az ízeket. Így az órás késés ellenére is bőven jutott a kondérban főtt friss manából...

Ilyen napból akkor még egy 10-es karton rendel!