Spring Break - Part II

Arches National Park

A snowboardozást követően délkeletnek vettük az irányt. Első este egészen Green Riverig jutottunk, ahol az eddigi legszigorúbb motellel találtam szembe magamat. A környéken csak kamionosokat láttam, a bejelentkezés eleinte egy 3 cm vastag üvegfalon keresztül történt, az ajtón pedig plusz zár volt, egy matrica kíséretében: a saját biztonságod érdekében zárd az összes zárat. A szoba maga egyszerű, de legalább olcsó volt.

Green Rivertől az Arches National Park már csak egy bő órára volt. Néhány reggeli tornának szánt fotózás után át is gördültünk a bejáraton. Ez a nemzeti park az egyik kedvencem. No, nem azért, mert ide csak $15 (lett volna a) belépő, vagy mert itt monumentális kőcsarnokok leledzenek, esetleg mert van hely a dolgokat megbeszélni, illetve repkedni. Sőt, nem is azért, mert számos lehetőség van elcsépelt és idióta fotókat készíteni:

Ding

Így végiggondolva ez mégis elég oknak tűnik, hogy tényleg tetsszen a hely, de összegezve, a hely viszonylag nagy területen fekszik, változatos látnivalókat tartogat és minden könnyen - azaz autóval* - megközelíthető. Az egyik látványos dolog a Balanced Rock (Kiegyensúlyozott Kő) volt, aminél igazából nem is álltunk le jópofa képeket csinálni. Ja, de. Nem is egyet.

Balanced Rock

Egyik-másik helyen az ember el is felejtette, hogy egyfajta sivatag közepén van - csak este jött rá, amikor konstatálta, hogy két nap egymás után is le lehet égni.

Miután a trad mászókat is megcsodáltuk, amolyan délután kettőre meg is pillantottuk az első ívet, a Windows Arch-ot:

Windows Arch

Itt viszont már kezdtünk megéhezni, úgyhogy a Turret Arch-hoz már ki sem gyalogoltunk, és hasonlóképp csak madártávlatból vizsgáltuk a Delicate Arch-ot. A Skyline Arch-nál viszont már megálltunk, ha mást nem egy szokásos túristafotó erejéig. Valami hasonlót követtünk el a Landscape Arch tövében is, majd realizálva, hogy mindjárt lemegy a nap, Santa Fe felé vettük az irányt.

Út közben némi koszt reményében megálltunk Cortez, CO falucskában. A helyi főzésű sörökre mindig rámozdulok, így itt is azonnal berendeltem a samplert. Ez egyfajta hiba volt, szerencsére megbocsájtható áron.

*Kezdek beilleszkedni

Santa Fe and Los Alamos

Santa Fe egy takaros kis mediterrán hangulatú város Új-Mexikó szívében. A hely egy picit emlékeztet Guatemalára és Dél-Mexikóra, de az az igazi déli érzet hiányik belőle. Cserébe viszont vannak igazi kávézói és csokoládéházai igazi ínyencségekkel - és nagyvárosi árakkal. Ha viszont a csokibomba valakinek nem jönne be, még mindig lehet kapni vizet. Szenteltet. $4 egy fiola, de nem hiszem, hogy ilyen ajánlás mellett bárki is otthagyná az ajándékboltban. Ha pedig már a szenteltvíznél tartunk, ez a környék (is) erősen vallásos, templomokból és kápolnákból nincs hiány. Az egyik ilyen építménybe, a Loretto kápolnába be is tértünk, hogy megnézzük a csodás lépcsőt, ami lényegében egy sima csigalépcső, amire nem engednek fel, meg aminek hiányzik a fele tartószerkezete. Ezen kívül talán a főtér érdemel említést, ahol tényleg emeltek egy "szobrot" az indiánokkal vívott harcokban elesett katonáknak. Ez főleg azért érdekes, mert a lakosság 40%-a a mai napig indián kinézetű.

Los Alamos Welcomes Y'all

Összességében Santa Fe annyira nem fogott meg, de ha már arra jártunk illendő volt elzarándokolni a szomszédban fekvő Los Alamosba. Na, ott aztán látni durva arcokat. Az egész kis város egy fennsíkon terül el. Régen itt egy nyaraló-kutató ranch volt, aminek egyik-másik épülete még fellelhető egy múzeum oldalában. Az atomtudósok után kutatva efféle múzeumokba sikerült betévednünk, ahol minimálisat okosodtunk, majd legurultunk a hegyről.

Grand Canyon South Rim

Gurulni egyészen Flagstaffig gurultunk, addig csak benzinért álltunk meg. Flagstaffben aztán viszonylag korán keltünk, hogy meglessük a Grand Canyont - ezúttal délről. Pontosan szemügyre véve az alábbi képet, a szemfüleseknek feltűnhet, hogy Tamás pont a Bright Angel Trail túlvégére hajítja a hógolyót, pontosan ide. Ismerős valahonnan?

South Rim Snowball

Nyilván ott tikkadtunk majd' 2 éve. A Grand Canyonban ezután még pár percet órát hódoltunk az ön- és egymásfényképezés művészetének:

Egyszemélyes csoportkép a Grand Canyonnál

Végül elindultunk nyugatnak, előszor a 40-es, majd a 66-os úton. Lévén, hogy ez az út - meg úgy Arizóna általában - eléggé egyhangú és lehangoló, megpróbáltuk feldobni egyéniben és csoportosan egyaránt. Bár ezt a kísérletet sikeresnek nyilvánítom, csak ezért nem biztos, hogy érdemes végiggurlni ezen az államon. Ellenben a naplementével, ami tényleg szép volt, már-már felért egy Hawai'i-val.

On Route 66

Las Vegas II.

Tehát továbbra is irány nyugat. Ha pedig Santa Fétől nyugatra, akkor - apró kitérővel a Hoover gátnél - egyenesen vissza Las Vegasba. Gát? Azt már 5 mérfölddel ezelőtt elhagytuk. Úgy tűnik befejezték a hidat, ami olyan jól sikerült, hogy a város felé haladva a hatalmas duzzasztógátat már észre sem vettem. Visszakanyarodva azért megtaláltuk:

Hoover Dam 2011

Vegasba már alighanem érkeztem frissebben, így először egy rövid punnyadást eszközöltem, majd belevetettem magam az éjszakai életbe. Persze nem fejessel, amolyan Peti stílusban, csak módjával. Elkezdtem rángatni a félkarú megmaradt karját, aztán a kezdeti $2 tőkémet feltornásztam $15-re. Tovább folytatva a játékot ez a összeg megcsappant, leesett vagy $11-re. Feltett szándékom volt, hogy ezt az összeget ott el nem vesztem a gépeken, úgyhogy beültem az első bárba és rendeltem egy italt. Puccos hely volt ez a bár a Cosmopolitan aljában, ahol a pultos látványosan keverte az italt - bár csak az íz is igazodott volna a műsorhoz és az árhoz.

Minimális szunyóka után az autót átcipeltem a Mandalaybe. Megnéztem, hogy van Sztálin - annyira nem volt jól -, majd tettem egy gyalogtúrát a környékbeli klimatizált villogó katakombákban. A Luxorban még bíztam annyira, hogy hátha lesz valami szombat délelőtt is, de nem. Az egyik showt, amit meg akartam nézni csak csütörtökön adták, Cee-Lo Green koncertje pedig csak este kezdődött. Semmi gond, ide úgyis gyakran jár az ember.

Mandalay Bay, Las Vegas

Megjegyzés: A túra teljes galériája itt érhető el.

Spring Break - Part I

5000 mérföld levegőben, 2100 mérföld aszfalton és kevesebb, közel 20 mérföld egyéb terepen egy hét alatt, avagy következzen egy látens teljesítménytúra története a nyugaton.

Az enyhén depresszív téli időszakot követő tavaszi szünet tervét számos dolog inspirálta, köztük a:

• Nashville-ben lenni jó, de időnként elhagyni még jobb
• van még egy ingyen retúr jegyem az államokba, ami mindjár lejár
• nézzünk meg néhány új államot
• de jó lenne egyet csúszkálni

Az igazi síállamok uniójából, kivonva azokat, ahol már jártam, a választás egyértelmű: Utah, "The Greates Snow on Earth". (Aspen kiesett, mert Kolorádóban tavaly többször is jártam.) Az eredeti tervet elvetve - miszerint kocsival gurulunk át nyugatra -, már csak egy közeli repülőteret kellett találni, ahova Tamásnak relatíve olcsó a jegy. Vegas ideális választás, meg az a város egyébként is vicces. Ehhez még egy környékbeli államot, Új-Mexikót hozzácsapva, a túra három földrajzi tartópillére: Las Vegas, Salt Lake City és Santa Fe. Útközbenre egy-egy nemzeti parkot beillesztve a teljes útvonal:

View Larger Map

Az BNA-LAS útvonalon többször felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e egy légitársaságot az állandóan hanyag szervezettsége miatt szeretni. Végül arra jutottam, hogy igen. A mostani jegyemet ugyanis azért kaptam tőlük, mert a múltkori járatomra több jegyet adtak el, mint ahányan befértek a gépbe. Ezen a tavaly tavaszi úton voltaképpen ezt kétszer játszottuk el egy nap alatt. Most egyszerűen elromlott két ülés. Cserébe azért, hogy nem Denver, CO reptéren szálltam át, hanem Charlotte, NC (!) környékén - de Tamást még mindig megelőzve értem Vegasba -, kaptam $400 utalványt megint. Denverben egyébként se szeretek várni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy amíg az utazásaimat ilyen mértékben támogatja a United Airlines, addig én is hűséges maradok hozzájuk.

Las Vegas I.

A vegasi autókölcsönző nem tartozik a kedvenceim közé. Ezúttal este 11-kor érkeztem a kölcsönzőhöz, egy mid-size SUV foglalásának visszaigazolásával a kezembe. Nem elég, hogy a Dollarnál nem hallottak az Amex Car Rental Protection programjáról, az ár sem teljesen stimmelt és ha ez nem lett volna elég, nem volt szabad mid-size SUV-jük. Felajánlották, hogy elvihetek egy kompakt autót, vagy várhatok bizonytalan ideig. 15 perc múlve begurult egy méreteiben megfelelő autó, - állítólag - világító check engine felirattal. Újabb 5 perc elteltével kaptam egy ajánlatot egy másik SUV-re. Kérdésemre, hogy ez mid-size-e, azt a választ kaptam, hogy "Ja, nem. Ez két számmal nagyobb." Úgyhogy a 12-15 MPG és a pöcsölés ellen szavazva hirtelen úgy dönöttem, hogy elviszek egy normál méretű személyautót kedvezményes áron. Kezdem nem szeretni a Nascart. Na, de nézzük a várost.

A Stratosphere Las Vegas templomtornya: bárhol vagy a városban ez mindig segít tájékozódni, még ha nem is pont oda akarsz menni. Én anno nem voltam ott, úgyhogy most pont ide akartam menni. A torony tetejéről kilátás nyílik az egész városra, így a Strip Boulevardra is. A kilátáson és 320 méter fehérre festett öntöttvas korláton kívül azonban más is van ott fent. SkyJump márkanév alatt három szerelvény fut siklik vagy pörög az épület tetején. Az X-Screamet és az Insanity-t ezúttal se próbáltam ki, csak a Big Shotot. A helyben készített és hagyott dokumentek alapján a szintet pont sikerült is belőnöm.

A vidámparkozás után csavarogtunk egyet a főutcán, (ismét) meglestük a kötelező helyeket, Belaggio, Caesars, stb., majd egy minimális veszteség elszámolása után - gondolva az aznapi koránkelésre - 2-3 óra felé nyugovóra tértünk.

Zion National Park

Vegasból kifelé indulva még pont elcsíptük a vasárnap délelőtti dugót az autópályán. Kárpótlásul pár mérfölddel később láttunk egy erőművet, és nem sokkal később a hegyek is kidugták az orrukat. Sőt, még a Zion Nemzeti Parkba is megérkeztünk, bármiféle további fennakadás nélkül.

A bejáratot megelőző tábla világos útmutatást adott: fizetni a pénztárnál kell, parkolni lehet ingyen, a helyiekkel pedig nem feltétlenül kell konfliktusba keveredni*. Szóval Zion, jellegzetes vöröses sziklák, hozzájuk idomuló utakkal. A bejáratnál megvettük az éves belépőjegyet, majd elhaladva egy maréknyi boulderező alak mellett megismerkedünk az összes bibliai alakkal, szikla formájában. Az alábbi kép nyilván beállított, de az 5 szereplőből 2 nem szikla:

Ábrahám, Sanyi, Izsák, Tamás és Jákob

A méretek érzékeltetéséhez ajánlom ezt a képet, vagy emezt a kettőt, ahol az utóbbi kettőn mérték-szemléltetés céljából embereket is elhelyeztünk. A park legszebb kilátása a Canyon Overlookból nyílt:

Canyon Overlook, Zion National Park, UT

Mire végeztünk a repkedős képekkel, egészen ránk esteledett. Úgyhogy 5 óra további vezetés gondolatával lebaktattunk a kilátóról és északnak vettük az irányt.

*Nem mintha a forgalomirányító táblák Tennesseeben nem így néznének ki.

Salt Lake City

Salt Lake City-be megérkezve, ott nem volt hó. Ez persze nem igaz. Meg aztán esett is. Voltaképpen első nap végig szakadt a hó. Freestyle deszkával Brighton szűz haván lovagolva két csúszás után úgy az arcomra fagyott a mosoly, hogy még +30C fokban is alig lehetett volna levakarni. Az se nagyon zavart, hogy úgy esett, hogy 2 méterre nem lehetett előre látni, mert szinte senki nem volt a pályán. Tamás legnagyobb fájdalmára még a pályafenntartók sem, így a carving lécével ő megküzdött a friss havon. A legjobb azért mégis az volt, hogy soha, egyetlen felvonónál nem kellett várni.

Második napra pályát váltottunk, ezúttal Snowbird volt a cél. Kabinos felvonó, ragyogó napsütés, semmi havazás és temérdek szűz hó. No, meg legalább ennyi munkahelyéről kiszabadult helyi. "Reggel" annyian voltak, hogy egyes felvonóknál Szlovákiát idéző sorok alakultak ki, amik a második csúszásra - számomra csodával határos módon - eltűntek. Snowbird nagyon jó volt, a kedvenc - Altával szomszédos - hegyoldalamat egészen délután 4-ig nem sikerült megúnni.

In Memoriam Snowbird Resort

Music For The Same Audience

Eredetileg egy pengetős gyűjtemény következett volna, de elektronikus zenéből ismét előbb gyűlt össze egy trio. Mivel Hendrixet és ZZ Topot egyébként is egyre kevesebbet hallgatok, teljesen erőltetett volna az ő műveiket idéző blokkot sűríteni az egyéb html tagek közé.

Felvezető érdekességnek a TRON egyik előzetese:

Ez nyilván egy házi vágás volt, de nem rosszabb, mint az eredeti Daft Punk verzió. Az fenti klipp nyomán, kissé redundáns módon az első ajánlat a Drink The Sea albumról:

The Glitch Mob - Animus Vox

A TRON: Legacy OST eleinte mérsékelten tetszett. Aztán meghallgattam háromszor. Majd még néhányszor.

A legismertebb szám nyilvána Derezzed, ami mellett azért található pár egyéb nyalánkság:

Daft Punk - The Game Has Changed

Végezetül egy picit más stílusban, de továbbra is az elekronikus zene műfajában, egy igazi jóker:

RJD2 - 1976

Megjegyzés: megrendelésre top3 generálást más műfajból is vállalok.

Shrek The Musical

Múlt szombatra megkaparintottam két jegyet a - dobpergés - Shrek The Musical-re:

A dologgal kapcsolatban valamelyst szkeptikus voltam, merthát mégiscsak, khm... Nashville. De, ez egy könnyed darab volt, a színtársulat pedig egyenesen a Brodawayről jött. No, meg visszatekintve az egész szkepticizmus egyébként is teljesen alaptlan, de ezt hagyjuk. A darab egyszerűen nagyon jó volt.

A zenével annyira nem lehetett melléfogni. Az animációs filmnek is jó volt a betétdala, és bár itt nem 1-1 azt játszották, mégis nagyon élveztem. Az ének-dialógus arány mintegy 35:65 arányban oszlott meg, ami szintén rendben van. Hanem ami igazán megdobta az egész műsort az a díszlet volt:

Ez a sárkány tényleg így nézett ki. Pislogott, mozgott a szája, csapdosott a szárnyaival és még a farkát is csóválta. Négy nindzsának öltözött arc tartotta/vezérelte. Ha pedig ez nem lett volna elég, a sárkány énekhangja tényleg tényleg odatett. Ooops, ez nem díszlet. Picit visszakanyarodva, Fióna első megjelenése szintén olyan észbontó volt, hogy azt elmondani nem lehet. Képem meg nincs róla.

A szereplők és jelmezeik szintén kifogástalanok voltak. Shreknek fura akcentusa volt, de mint kiderítettem az animációs filmben is erős skót akcentusa volt, csak a szinkronos változatban ez nem jött át - skót alsóra talán ezért nem is figyeltem fel korábban. A szamarat egy echte fekete fazon alakította, az azzal járó hanglejtéssel és stílussal. Ez annyira nem volt meglepő, mert az eredeti filmben is Eddie Murphy volt a hangja. A legjobbat azonban nem Shrek, vagy a szamár alakította. Lord Farquaadot nehéz is lett volna letolni:

Shrek vs. Lord Farquaad

A Farquaadot alakító szinész valami nagyon durva volt: hihetetlen jól gesztikulált mind arccal, mind kézzel, mind... lábbal. A fickó az egész előadást térden csoszogva tolta le, de úgy, hogy a karaktere picit cizellálva, de teljesen élethűen járkált, lovagolt, ugrált és táncolt. Tehát, bár verseny nem volt, de igen, ő nyert.

Részemről két szépséghibája volt a darabnak. Az egyik, hogy az éneklésben a szöveg (és a poénok) 20-30%-a elveszett. A másik, hogy volt egy-két alacsony szintű, a Shrek világához abszolút nem köthető vicc, amit megspórolhattak volna. A gyerekek mondjuk nevettek rajtuk. Apropó, gyerekek. Ezeket a kis hobbitokat lehet, nem kéne mind beengedni. Az egyikre erősen és csúnyán kellett ránéznem (sparkling eyes technique), hogy abbahagyja a székem rúgdosását. Az ítélet így csak 8.5/10 lesz, vagyis az egész műsor erősen ajánlott megtekintésre.

The Parking Business

Igen, mintegy másfél hete vétettem a törvény ellen. Megkaptam életem első olyan parkolási büntetését, amit nem sikerült se kimagyaráznom, se lealkudnom.

Az egész azzal indult, hogy kedd este elmentünk vásárolni az Urban Outfitters nevű helyre. Az autót leparkoltam az út szélén, majd meggyőződtem, hogy jó helyen állok-e. Ezek után mintegy bő másfél órás vásárlás, vagyis inkább próbálgatás eredményeképpen vettem egyetlen pólót. Kifele jövet meghökkenve látom, hogy egy rendőrautó áll a kocsim mögött. A rendőr maga túl kedves nem volt, de azt azért elárulta, hogy a büntetés már ott van a szélvédőmön. $50?! Kérdeztem, hogy hogyan lett ez ennyi, mire mondta, hogy ez elvontatós zóna. Az utca maga 40m hosszú, és egy zsákutca. Mindkét oldalán parkoló áll. A túloldala is kijelölt parkoló, és egyébként is este 9:10 volt már. Egy másik arra járó parkolóőrt megkérdezve azt a tippet kaptam, beszéljek mégegyszer a rendőrrel. Kérdeztem, ez hogyan elvontatós zóna? Mire a válasz az volt, hogy az utca túlvégén ki van rakva. Elsétáltam, és tényleg. Az előttem álló 5 kocsi ezt kitakarta. Ebből az elsőt már épp vontatták, a másik 4 a szélvédőre elhelyezett borítékkal várta a saját sorát. Az autóm környékét jobban szemügyre véve felfedeztem egy másik, a parkolást tiltó kis táblát, amit úgy tűnik félreértelmeztem: úgy vettem, hogy csak a tűzcsap melletti szakaszt tiltja, ami tábla nélkül is alapból elvontatós zóna.

Szomorúan konstatáltam a dolgot, hogy összköltségi áron $80-ért vettem egy pólót, aztán szomorúan hazavezettem, végül a szomosrúságot oldandó két felessel egy lakótárssal és három szomszéddal oldottam a problémát:

Ezt követően pár napig még kötelezően idegesítettem magam az ügy kapcsán , aztán befiztettem az $50-nak megfelelő a büntetést*.

A befzetés menete. Nyilván webes felületen próbálkoztam először. És mint kiderült, erre volt lehetőség! Azonban pár furcsaság megütötte a szemem. Az egyik a felület:

Az oldalon egyszerre lehet befizetni vagy 10 büntetést. Ennyi erővel már előre is vásárolhatnám a büntetést, vagy bérletet is vehetnék a parkolni tilos övezetekbe. A másik a bal oldalon olvasható: az összes fontosabb kreditkártyát elfogadják - kivéve a Visa-t. De mivel ez egyébként is egy külső cégen keresztül bonyolódik, van még $2.5 kezelés is. Hmmm... Befizettem Discoverrel, hátha kapok rá 2% cashbacket.

*az átlag büntetés $10-11 körül van, a mozgássérült parkolóhely jogtalan elfoglalása azonban még az enyémnél is többe, $51-be kerül (alkalmanként)

There's A War Going On

A Ph.D. tanulmányoknak nevezett egyszemélyes háborút mindenkinek magának kell megvívnia. Szerencsére vannak megengedett csalási formák, így lehet szövetségeseket szerezni, vagy modern harci eszközöket bevetni. Sőt, az évekig elhúzódó csendes harc során a nevetés is megengedett. Az alábbiakban fegyverekről lesz szó, amit a különböző - akár teljesen hétköznapi - frontokon lehet bevetni, zárásul pedig néhány startégiai tipp következik.

(Ezt a videót teljesen véletlenül találtam)

Publikációk menedzselése

Kezdjünk a kézifegyverekkel, amiből kettőt találtam. Az egyik az RTM, a másik az Instapaper. Az RTM egy sima tennivalólista, amihez van igényes telefonos felület és webes backup. Kell azt magyarázni, hogy ez mire jó? Nyilván teendőket lehet elhalasztani közeli, alkalmasabb időpontra. Ezzel szemben az Instapaper segítségével weblapokat és pdf-eket tárolhatunk el későbbi olvasásra, egyetlen gombnyomással. Az igényesen tálalt szolgáltatás egyik előnye, hogy ha kell szöveggé is formáz, így az simán olvasható Kindle-ről, vagy okostelefonról is (ki tesz ilyet?). A másik nagy előny, hogy ingyenes. Tehát napközben, munkaidőben simán meg lehet jelölni az érdekesnek talált oldalakat, hogy azt később, este, vagy hétvégén elolvassa ez ember. Az egyetlen gond ezzel, hogy tényleg el kell őket olvasni, különben egy értelmetlen repertoárrá alakul az egész.

Ha a kutatás csata során, vagy esténként akad egy-egy gyöngyszem tár lőszer (cikk), amire az ember emlékezni szeretne, azt másnapra szinte biztos, hogy elfelejti elhagyja. Persze listaelemként még mindig ott szerepelhet a hatalmas Instapaper listán, de onnann kikeresni valamit egy bizonyos listaméret után abszolút nem triviális. Erre vannak a leltárazott fegyverraktárak, amik közül nem egy légi támogatással (cloud back-up) jön. Az alábbi négy a legismertebb ilyen raktár:

• EndNote
• Zotero
• Refworks
• Mendeley

Kettőnek ezek közül igen magas a fenntartási költsége, ezeket helyből ki is húztam. Mendeley és Zotero viszont olcsók, már használható tárhelyet is ajánlanak ingyenesen. Ja, hogy ezek pontosan milyen árut hajlandóak tárolni? Cikkeket, folyóiratokat, könyv részleteket. Mindent normáliasan felcímkézve, kommentezve, kategorizálva, csak a kiexportálásra várva. Ergo, ha valami cikket elő kell kaparni a múltból, esetleg a hozzá hasonlókra is szükség van, egy normálisan karbantartott helység esetén ez másodpercek kérdése. A hivatkozás beillesztése a saját cikkbe pedig újabb 2. Én most a Mendeley-t próbálgatom.

Saját cikk? Úgy hangzik, mint egy győztes csata. Az érdemrendet valószínűleg el lehet rakni a fentebb említett raktárba, vagy ki lehet akasztani egy webes vitrinbe. Erre hasznos lehet a PublicationLists oldal, ami két-három érdemrend esetén még nem fest olyan jól, de 10-20 fölött már mutatós lehet. A vitrin-tárhely maga ingyenes, ha viszont több oldalról szeretnénk rálátást biztosítani, az már pénzbe kerül.

Fájlmegosztás

Igen, az 1-1 fájlmegosztára ott van a GMail. Puritán megoldás, de már elég régóta és elég megbízhatóan működik. Erre egy alternatíva az iSendr, ami azért csodálatos, mert csak a két gép közötti kapcsolat felépítéséhez nyújt szolgáltatást. Tehát az átküldött fájlok nem kerülnek áttuszkolásra egy külső szerveren, hanem közvetlenül P2P - szemtől-szembe - jutnak az egyik gépről a másikra. A méretkorlát? Nagyobb, mint 20MB: 2GB.

Van persze, hogy nem élő kapcsolattal, egyetlen emberrel kell bizonyos dolgokat megosztani. Erre ott a DropBox. 2GB tárhellyel, igényes webes-, telefonos-, és desktop felülettel.

Jelszavak

A végére hagytam ezt a kényes témát, amiről egy éve már írtam. Két igen frankó megoldást találtam, a LastPass-t és a PassPack-et. Mindkettő ugyanazt a célt szolgálja: távoli szerveren titkosítva tárolja a jelszavakat. Mindenki döntse el, hogy megbízik-e az ilyenben, hiszen ez simán lehet egy 'single-point-of-failure'. Ha viszont a bizalom megszavazásra kerül, mindenhol lehet 14+ minden-karakteres jelszavakat használni. A PassPack-et akkor is ajánlom, ha valaki nem kötelezi el magát a - szintén ingyenes - szolgáltatás használata mellett. Az oldal dizájnja*, biztonsági megoldásai és használhatósága ugyanis példaértékű.

*igen, a kezdőoldal tele van szórva színes logókkal

Hosszú távú stratégia

Végezetül, haditervek, túlélési stratégiák. David L. Jones alapból egy hatalmas figura, az EEVblogon közölt műsora a szakmánkbelieknek kötelező. A túlélési tippeket most ő prezentálja:

Some Things Just Won't Start Easy

Van pár dolog idén, ami korántsem úgy indult, ahogy kellett volna. Az egyik ilyen az autóm, merthogy az sehogy nem akart indulni.

A dolog nem új keletű, még a nagy karácsonyi rohanás idején kezdődött egy szerdai napon. A reggeli hidegben az autó még elsőre indult. Aztán délben, mikor szükségem lett volna rá, a kulcs elfordítására már csak egy halk kattanással reagált. Még csak meg se nyekkent. Viszont életemben először sikerült az összes piros visszajelzőfényt egy időben felgyújtani a műszerfalon!

Gyanakodva arra, hogy a reggeli hidegben az akksi megfázott, először bebikázással (jump start) próbálkoztunk. A válasz a gyújtás raádására azonban továbbra is csak egy halk kattanás volt, semmi erőlködés. Az egyébként is fiatal akkumulátor tehát, mint hibaforrás tehát kizárva.

Szerencsére ez a Honda Accord egy jól dokumentált állat. Az indítórendszer elektronikus kapcsolását, valamint Pétert és egy multimétert előteremtve arra jutottam, hogy a behúzótekercs (starter solenoid) vezérlő lábára (S) a jel megérkezik indításkor, ugyanakkor a kapcsolandó lábak közötti (B és M) feszültség nem változik, vagyis a tekercs nem kapcsol. A tekercset megkerülve az indítómotort azonban még sikerült erőlködésre bírni, így a diagnózis végeredménye: a behúzótekercs hibás.

A behúzótekercs egy kompakt módon összeintegrált eszköz, házi javítása helyett egy új darab rendelése került csak szóba. Azonban decemberben dolgom volt elég az ISIS-ban, jött a hétvégi kocogás, és egyébként is 5 nappal később már utaztam haza karácsonyozni, úgyhogy problémát hidegre tettem, avagy le a mélygarázsba.

A kollégák munkában

A fenti kép alapján úgy tűnhet, hogy nem is én dolgoztam, pedig rásegítés nélkül kormányozni, és (a tolókat) fékezni igenis kemény munka volt.

Ezzel az autószerelős projekt egészen januárig jegelve lett. A visszautam újrafoglalása alatt volt időm böngészni, ekkor akadtam rá az eBayen egy tetszetős darabra. A pótalkatrészt Nashvillebe érkezésem után egy nappal le is szállították. Csinos kis tekercset kaptam, csillogott-villogott előlről, hátulról. Már csak be kellett szerelni.

A szerelés nyilván bontással kezdődött, ugynis egy eldugott lyukból kellett előkaparni az indítómotor egészét. Ehhez pedig el kell távolítani az akksit és a légszűrő csövét. A felfogatócsavarokhoz hozzáférni és azokat meglazítani még ezután se volt triviális, de mintegy bő 1-2 óra verejtékezés után csak kicsaltam.

Az indítómotor helye

A motor, a tekercs és az őket összetartó fémház tehát kikerült, és semmit nem rongáltam meg! Egyelőre. A motor leválasztása ezután már egyszerű és fájdalommentes volt. Nem így a tekercsé.

A tekercset három csavar erősítette a vázhoz. Erősítette. Ezek hárman tényleg jól meg voltak húzva. Ezért 2 perc általános próbálkozás után az impact driverért nyúltam. Ezzel minden gyorsabb és egyszerűbb volt. A csavar fejében kialakított két merőleges vágatot például 4 másodperc alatt alakítottam át miniatűr tálka alakúra. Valahol itt kezdett el bonyolódni az este.

A teljes szétszereléshez és a tekercs lecseréléséhez már igen közel jártam, úgyhogy ennyiben nem hagyhattam a dolgot. Kaptam egy tippet, hogy ezt sima (értsd: nem csillag-) csavarhúzóval még jó eséllyel ki lehet szedni. Vasfűrész elő, és érzéssel vágtam bele egy szélesebb, hosszabb és mélyebb árkot. Nagyon profi lett. Viszont a rendelkezésre álló csavarhúzókkal továbbra se tudtam meglazítani. Ilyenkor egy kis csavarlazító (penetrating oil) még csodákra lehet képes.

Irány az autozone, a legközelebbi. A legputtóbb. Érkezés: 8:04, zárás: 8:00. Sebaj, van nem messze egy másik, és az már nem is a getto közepén van. Kértem egy doboz varázslevet, de közben elmagyaráztam a problémát. Mindeközben meg is világosodtam. Mi is kell ahhoz, hogy egy ilyen csavart kiszedjek? Mondjuk egy 60 cm hosszú csavarhúzó, valamint egy 172 és egy 194 cm magas afro-amerikai. Ezek lehetőleg rendelkezzenek 10-20 év szakmai gyakorlattal és legyenek jófejek és segítőkészek. Hoopsz! Ezek pont megvoltak ebben az üzletben! Időközben előkerült még egy hatalmas kalapács is, de a végeredményre koncentrálva: kiszedték nekem a csavart. Sőt, megmutatták, hogy melyik részeket lenne ildomos zsírral bekenni. Vettem zsírt is, majd irány vissza az ISIS-ba.

A tekercs cseréje innentől már gyerekjáték volt. Az alkatrészcsere szerintem már csak esztétikai okokból kifolyólag is indokolt volt, de ez nyilván másodlagos: tekercs lecserélve, a megfelelő részek bezsírozva, a motor visszacsavarozva. Irány a garázs.

Utolsó simítások visszahelyezés előtt

Mire az indítómotor visszaszerelésére került a sor, már egész komoly rutinra tettem szert. Ugyanakkor az idő is kezdett elszaladni, rohamosan közeledett a másnap, ezért az volt a terv, hogy összerakok mindent, és ha indul hazamegyek a Hondával, ha nem, akkor... egy másik kocsival és diagnózis majd legközelebb. Az összeszerelés viszonylag sikamlósan ment, csavar is csak egyszer esett be valami teljesen lehetetlen helyre. Tehát visszakerült az indítómotor, a légszűrő fedele és csöve, az akksi és az összes vezeték. Beülök a kocsiba, indítok és...

Katt. Majd csend. Bár nyilván nem ez volt a gond, de hátha az akksi merült le. Kerítettünk egy járó motort és megbikáztuk arról. Gyújtást ráad...

Katt. Motorháztető le, szomorú arc fel. Irány haza. A hétvége persze nem volt túl mulatságos autó nélkül.

Aztán szerencsére jött a hétfő. A hétfő, amikor lementünk ránézni az autóra, hogy megnézzük, mégis miért nem?! A hétfő, amikor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a kontrolvezeték csatlakozóját normálisan rá kéne tenni a tekercs megfelelő kivezetésére. A hétfő, amikor olyan pengén indult ez a '96-os jószág, mint már igen régen...