Hawai`i #2

2009.08.17., Hétfő

A mai napra volt tervezve, hogy a Vandyn keresztül kimegyek a Percy Priest Lake-re vitorlázni. A rossz hír, hogy ez nem jött össze. A főszervezőnek ugyanis túl jól sikerült a szombat esti - talán Welcome Back - parti. Neheztelni nagyon nem tudok rá, velem is fordult már elő ilyen. Inkább csak jobbulás kívánok neki. A jó hír viszont az, hogy így maradt időm megírni ezt a bejegyzést. Tehát következzen a második nap!

Szigetközi szökkenés (Island-hop)

Waikikin megint nem sokat aludtam, mert viszonylag korán indult a gépem a Big Island-re. Hajnalban felpattantam az első helyijáratos buszra, és irány Honolulu reptere. Út közben alkalmam volt ismerkedni a helyi művészettel és a helyi drive thru különlegességgel.

A drive trhu dolgokon azt hittem már nem tudok meglepődni, hiszen már hozzászoktam mind a kajáldák, mind a patikák, sőt még a drive thru bankok látványához is. A kaliforniai drive thru gyónás dolgot még mindig nehezen hiszem, viszont ez a check-in mindenképp valószerű, mókás és meglepő volt.

A szigetközi repüléshez a go! légitársaságnál foglaltam jegyet. Ennek a tudatlan választásnak volt az egyik eredménye, hogy a check-in pultnál közölték velem, hogy a járat nem a 2-es terminálról indul, hanem a szomszéd pajtából. Időben érkeztem, tehát nem vágott földhöz se a plusz várakozás, se a plusz séta. A veszprémi vasútállomáshoz (vagy a kelenföldi pályaudvarhoz?) hasonló épületben közepes sebességgel haladtak az amúgy nem túl hosszú sorok (2 db). A légitársaság alkalmazottai rendkívül segítőkészen elkérték mindenki kézipoggyászát, hogy megmutassák, hogy az általuk tervezett - az átlagosnál valamelyst kisebb befogadóképességű - kézipoggyászméret-ellenőrző dobozba ezen csomagok nagy része nem fér be. Mire ezt az utas is felfogta, a légitársaság már be is csekkelte a szóban forgó csomagot és ezzel párhuzamosan ki is állította a számlát a $10-os viteldíjról. Az én táskámat mindenképp fel kellett adnom, mert nagy is volt, meg volt is benne mindenféle olyan áru, amit az utastérbe nem engedtek felvinni. Most visszatekintve úgy érzem, sokkal találóbb lenne a cégnek a stop! pay! wait & go! név (további indoklás a visszaútnál). Ez legalább olyan catchy, mint a go! önmagában.

HNL reptéren még két említésre érdemes dolog történt. Egyrészt találtkoztam egy mosolygós-colossal - aki Szentendre feliratú pólót viselt -, valamint a párjával. Ennél messzebb már régen voltam otthonról, tehát még mindig jogosnak tartom az akkori kérdésemet: WTF? Gyorsan leinformáltam őket, és kiderült, hogy hawaii-on élnek, a csaj törzsgyökeres hawaii, és két éve voltak Magyarországon. Nyilván tetszett nekik, más véleményt igaz még nem is hallottam kis hazámról. A másik érdekesség a pilótánk volt, egy talán még huszas éveiben járó nő, a helyi tradícióknak megfelelően virággal a hajában. Finoman emelte és tette le a gépet, mégis fura érzés volt, hogy egy nő vezet. (No offense, women!)

A repülőn a kedvenc útikönyvem tanácsának megfelelően a jobb oldalon foglaltam helyet. Nem is bántam meg, ugyanis az út felét a Big Island északi partszakasza mentén nyugat-kelet irányba tettük meg. Már a sziget északi csücskének látványa is feldobott, nem is beszélve a Waipi`o-völgyről.

Waipi`o-völgy, Big Island

A Wapi`o-völgy azért érdekes, mert annak meglátogatása tervben volt. Ugyanígy a Manua Kea 4,207 m csúcsa is:

Manua Kea (a vulkán itt talán jobban kivehető)

Járműváltás

A járatom a sziget keleti partján és annak gazdasági központjában, Hiloban landolt. Ahogy már említettem, a pilótánk simán tette le a gépet, és a csomagom visszaszerzése is problémamentesen zajlott. Nem így az autóbérlés. A foglaláskor használtam egy neten talált contract ID-t, hogy a bérlés során ne kelljen fizetnem a 25 év alattiaknak kötelező napi +$25-t. Az ID-vel jött még némi kedvezmény, valamint egy biztosítás. Nos, ez a biztosítás az, amit sajnos külön nem tudtam lemondani, hogy a sajátomat használjam, (és részben) ezért az egész foglalást újra kellett rendezni. Szerencsére a hiloi National autóbérlő társaságnál rendesek voltak, így ugyanazon az árfolyamon kaptam a kocsit, amin eredetileg foglaltam. Ezen túl a kötelező napi $25-t is sikerült a felére lealkudnom, ergo nagyon korrektek voltak. A full-size autókból viszont kifogytak, úgyhogy egy premium kategóriásat kaptam helyette: egy Ford Taurust. Ennek egyfelől örültem, mert az utolsó napokban az öt fő jobban elfért benne, másfelől viszont nem, mert az utak és a parkolóhelyek valamelyst keskenyebbek, mint az államok többi részén. Sokat azért nem problémáztam, mivel már így is majdnem délre járt az idő. Felmértem a már meglévő sérüléseket, karcokat és pár percen belül elhajtottam a fehér paripát (ménest?) a Hilo International (ITO) reptérről.

Hamakua

A cél elég egyszerű volt: sötétedésre elérni a sziget nyugati partján található Kailua-Kona városába, úgy hogy közben minél többet lássak a sziget északkeleti részéből. A sziget ezen partszakasza a Hamakua nevet viseli. Mivel az uralkodó szélirány északkeleti, ezért ez Hamakua és Hilo kapja a szigeten a legtöbb csapadékot. A növényzet ennek következtében itt a legdúsabb, és itt található a legtöbb vízesés. Mindezekből legfeljebb az esőt megtapasztalva* választhattam volna a 19-es, majd 190-es autópályákat:


Nagyobb térképre váltás

De miután a helyiek meghagyták a régi autóutak egyes szakaszait, valamint a partszakaszon volt néhány igazi szörfözős strand, késztetést éreztem, hogy kisebb-nagyobb kitérőket tegyek az úton. Az első megállóm a Honoli`i Beach Park volt, ahol bőven akadt mind boogie boardos, mind szörfös.

Honoli`i Beach Park

A strand melletti utca meglehetősen meredek, és elvileg kétirányú volt. Az Taurus egy irányba alig akart elférni rajta, a parkolásról meg ne is beszéljünk. A szörfösök látványával, valamint a Csendes-óceán morcosabb felével való gyors ismerkedés után továbbindultam északra a 19-esen. Alig pár mérföld után elértem a régi főút scenic drive-ként meghagyott részét. Ez az útszakasz igazán jó volt, az égbolt felé tekintve szinte végig ehhez hasonló látszott:


Út közben megálltam egy másik partszakasznál is, ahol talán először szembesültem azokkal az erőkkel, amik északkeletről eródálják, bontják a szigetet - ha lassan is, de biztosan. Ezután nem sokkal megpihentem a What's Shakin' nevű vendéglátóipari egységben, hogy egy igazi hawai`i hamburger formájában elköltsem ebédemet. Az ebéd befejeztével az Akaka Falls felé tekertem a kormányt, ami sok másik itteni vízeséssel ellentétben szerencsére nem volt kiszáradva. Sőt, maga a vízesés és környéke egészen élettelinek tűnt Laopahoehoe Pointhoz képest. Laopahoehoe főleg azzal vált híresség 1946. árpilis 1-én, hogy egy hatalmas szökőár minden viccet félretéve elsöpört 21 kisgyereket és három tanárt, buszostól, hidastól, egyszóval mindenestől. Az esetnek azóta emlékművet is emeltek, a környéken parkban pedig tényleg csak a szelet és a hullámok morajlását lehetett hallani, érezni. Kissé talán nyomasztó volt a hely, de emellet iszonyat szép.

Laopahoehoe Point és hősünk

Továbbra is észak-északnyugatnak tartva a 19-esen, az őserdőszerű dzsumbujt rendezett eukaliptusz ültetvények váltották fel. Zöldnek ez is zöld volt, az autókázás két ilyen műerdő között pedig különösen kellemes. A 43. mérföldkőnél - mintegy második próbálkozásra - sikerült ráhajtanom az Old Mamalahoa főútra, ami keskenyebb, tekervényesebb, lassabb és öregebb, mint az autópálya, cserébe egy csomó látnivalót nyújt. Bizonyos szakaszai erdőben vezettek, de voltak, amik egyfajta Hollandia + minidombság területen vágtak át. Talátam itt élő mezőgazdaságra utaló traktort és békésen legelő gulyát egyaránt. Régen ez volt a sziget éléskamrája, amikor a sziget nagyrészét szárazság, vagy más természeti csapás sújtotta, erre a vidékre mindig lehetett számítani - elsősorban friss táplálék szempontjából.

Waimea

Ahogy közeledtem Waimea kisvároshoz, a levegő egyre párásabbá vált, mígnem a takaros kis települést elérve az szinte teljesen ködbe burkolózott. Waimea voltaképpen pont erről híres takaros házikók, egész évben 24/7 jelenlévő köd és enyhén belassított idő.

Waimea

Ez így már önmagában is hangulatos volt, de ami az egész napi utazásban legjobban tetszett, azt Waimea város szélétől pár mérföldre délre tapasztaltam. Nem kellett 5 percet haladni dél felé, és a dús zöld legelők hirtelen kiszáradt fűcsomók és kaktuszok tengerévé voltozott.

Hwy 190, Waimeától néhány mérföldre délre

A váltás drasztikus volt, de azért Kailua-Konáig kihevertem. Út közben elhaladtam a Parker Ranch mellett (vagy átvágtam rajta), ami állítólag az egész Egyesült Államok legnagyobb területű gazdasága. Ez akkor hidegen hagyott, így sötétedésre megérkeztem a szállásra - terv szerint. Apropó, Kailua, Kona, Kailua-Kona. Hogy is van ez? Majd a következő bejegyzésből kiderül.

*most van ilyen szó, vagy nincs?