Nashville Downtown Picture

Történt vala tegnap este, hogy Tamással és Robival a belváros felé vettük az irányt. A cél az volt, hogy fotózzunk egy keveset a belvárosban. Kép készült, vagy 10-15, de olyan mit ki is tennék ide, jó ha akad kettő. Íme az egyik:

CH CO. INC.

A képek előhívásánál utólagos kiértékelésénél arra lettem figyelmes, hogy egyiken sincs ember. Pedig lévén, hogy tegnap este szombat este - a hétköznapi emberek egyik fő bulinapja - volt, az utcák roskadásig voltak tömve mindenféle néppel. Szóval, ha valaki jártas abban, hogy hogyan érdemes az utca népét fotózni, vagy partifotókat készíteni, az ne spóroljon a betűkkel a komment részben.

Overview - Summer 2010

A sok röpke, irreleváns, geek és külföldi hír után következzen valami személyesebb bejegyzés. Szóljon mondjuk arról, hogy hogyan is telt eddig ez a nyár.

Hétköznapok

Hétfőtől péntekig próbálom az átlag jómunkásember életritmusát felvenni. Amikor épp nem megyek reggel futn*i, kb. 9:30-ra megyek ISIS-ba. Napközben rendkívül leterhelő szellemi munkát végzek az íróasztalom mellett, mintegy 7-8 órában**. Erre szükség is van, mert a projektem lassan véget ér, és jelenleg úgy néz ki, hogy akár még valami működő dolog is kisülhet belőle.

Miután a projekt megcélzott végterméke ezúttal nem egy cikk, hanem egy működő rendszer, ezért azt néha ellenőrizni is kell. Az ehhez szükséges méréseket Benjáminnal szoktam megejtni, a Wilson Hall előtt. Idén nyáron annyit mértünk, hogy a végén már a műholdak is kiváncsian lestek minket:

* Mostanában heti 1, max 2 alkalommal bírom csak rávenni magam a futásra
** Az utóbbi héten elszabadulta a pokol, ez most inkább 10-11.

Hétvégék

A hétvégék nagy része ezen a nyáron mászással telt. Ha az időjárás engedte, mentünk a helyi falak egyikét koptatni, elsősorban Obed, vagy Chattanooga környékén.

Y12, Obed

Ha a felhők túl magabiztosan közeledtek a hétvégén Tennessee felé, volt, hogy eltántorodtunk a 2x2 óra autózástól, és a sziklamászás helyett bouldereztünk a helyi teremben. Ez is nagy móka, kezdem megkedvelni. Olyannyira, hogy a versenyen is elindultam. Eleinte kezdőként (R), de onnan mindig átsoroltak a középhaladókhoz (I). Az R kategóriához képes a mászás elég jól ment, úgyhogy ahhoz, hogy R-ben nyerjek, sokat kellett volna mérsékelten fair módon taktikázni... Ehelyett a későbbi versenyeketn inkább egyből I-ben neveztem, és így I-ben a mezőny közepe-vége felé végeztem. Így elsőre ez nemes tettnek tűnik, de miután rendkívül értékes és praktikus dolgokat (készpénz) lehetett nyerni, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy jó döntés volt-e ez. Függetlenül ettől, jövő nyárra igyekszem úgy kigyúrni magam, hogy I-ben valahol az elsők között legyek. Főleg, hogy már volt néhány haladó (A) boulder probléma is, amit némi gyakorlás után sikerült befejeznem.

A hétvégéknek aztán voltak napjai, melyek punnyadással teltek, mondjuk legénybúcsúval, vagy medencézéssel:

A medencézésről jut eszembe, hogy még azon is van mit gyakorolni - úgyhogy megyek is. A legénybúcsú pedig megérdemel egy külön bejegyzést, úgyhogy arról majd legközelebb.

Squeezed In

A kolorádói beszámoló még várat magára, de addig is egy telefon-minőségű képpel szolgálok a múlt heti teremfociról.

Az exponálást megelőző támadást Ákos indította, a képen pedig pont azt a pillanatot sikerült megörökíteni, amikor Heath várja a labdát, hogy egy gyors lekezelés után rárúghassa a kapura. Heath egyébként finoman és igen jól játszik, de valamiért egyfajta eposzi kellékként szinte minden meccsen le is sérül egy picit.

Washer and Dryer

Ez viszonylag simán ment, leszámítva az autószerzést. A történet ott kezdődik, hogy az új helyen nem járt a lakáshoz mosó és/vagy szárítógép, viszont az apartmankomplexumhoz tartozik néhány érmés mosógép. Ezekből szombaton lett végképp elegem, miután csak három autófordulóval sikerült egy egyszerű mosást letudnom. A reakció? Craigslistre fel, az első épkézláb hirdetésre e-mail, a telefonszám alapján gyors alkudozás és időpontegyeztetés. Ezután már csak egy truckot kellett szerezni, no meg némi készpénzt. A Vanderbiltes erőforrásokat sajnos nem sikerült mozgósítani, így a szállítóeszközt majdnem az Enterprise-tól béreltem. Szerencsére azonban Daniel ismét kisegített, és az aranyszínű mindenesével végül elhoztuk a mosó- és szárítógépeket Ashland City csúcsáról.

Balról a szárító- (nagy és könnyű), jobbról a mosógép (kisebb és nehéz)

A készülékek 1-2 évesek, és a helyi szokásnak megfelelően irdatlanul nagyok. A lakásban tervezett helyre azért némi küzdés árán mindkettő befért, azonban az ajtónak már nem maradt hely. Sebaj, a mosógép problémája ezennel megoldva, mindössze szumma $300-ból. Ez egyelőre teljesen jó biznisznek tűnik, remélem ez sokáig így is marad.

Deadroid

-Good news, everyone! - amolyan Futurama stílusban. Vagyis arról van szó, hogy még kedden voltam mászni a teremben, ahol épp főleg a jobb sarkammal és a bal mancsommal kapaszkodtam a falba, amikor a gyűrűsujjam roppant egy picit. A tevékenységet ott helyben felfüggesztettem, és azóta is pihentettem a bal kezemet, ami már szinte teljesen rendbe is jött.

Az eset kapcsán az első gondolatom az volt, hogy ez talán nem is olyan rossz dolog: a gyúrás és mászás szüneteltetése révén felszabadult időt felhasználva bepótolhatom a blogírással kapcsolatos elmaradásaimat. Merthogy a relatíve unalmas nyár ellenére azért történt egy, s más, amiről lehetne írni. Sajnos aztán rá kellett jönnöm, hogy igazából nem az "időhiány" volt az oka az elmúlt néhány hét csendjének. Sokkal inkább az, hogy egyre megterhelőbbnek tűnik a blogírás, márpedig azt egy ideje megfogadtam, hogy kényszerbloggolást nem folytatok...

Az alábbi történet viszont meghozta a kedvemet az íráshoz, és remélem ezzel egyfajta lendületre is szert teszek.

Lőn vala az Archos 5 Android platform, amely funkcióját tekintve leginkább az iPadre hasonlít, azonban működése számos módon eltér attól. A hasonlóság főleg abban rejlik, hogy még egyikről se tudja senki, hogy igazából mire jó; az eltérés pedig akkor jelentkezik, amikor a készülékeket az ember először megpiszkálja. Míg az iPad tapogatásra vagy csak simán azt csinálja, amit szeretnél, vagy ugyanezt de valami szemet és lelket nyugató alig észrevehető effekttel, addig az Archos 5 Doesn't. Ez utóbbi az ikonokra tapintva legtöbbször elindítja az ahhoz tartozó alkalmazást, de ez nem teljsen garantált. Főleg nem azonnal.

Rövidre fogva a szót, nem igazán értem, hogy ki vesz Archos 5-öt. Rajtunk kívül. Merthogy az egyik projekt keretén belül az egyik csoport itt vett vagy hatot. Abból öt még teljesen jól működik, a hatodik meg... Nos, a hatodikat a héten megtaláltuk a laborban, a műtőasztalon:

Az még mindig rejtély, hogy kinek jutott eszébe szétszerelni az Archost. Az méginkább az, hogy eközben hogyan sikerült letörni az LCD csatlakozót. Az illető kiléte még nem világos, de az látszik, hogy próbálja orvosolni a dolgot. Rendelt új csatlakozót, és azt próbálja visszaforrasztani - egy Weller pákával (érdemes ránagyítani):

A labort a felkoncolt droiddal együtt a minap bezártuk, bízva benne, hogy így előkerül a rejtélyes boncnok és mesterember.

I Feel Safer Now

Ahogy az idő telik, a napnál is világosabbá válik, hogy az igazán időtálló, fontos és értékes bitsorozatok a saját fényképeket és videókat tartlmazó fájlok. Egy Office 97 install, egy NFS CD már rég szemétnek számít, míg egy beszkennelt ősi vitorlázós kép, egy középiskolás házibuli emléke, egy Belga koncert (majdnem) videója, vagy egy családi fotó értéke elkezd a felbecsülthetetlen felé tendálni. Előbbiek elértéktelenedése nem csupán a szoftverek elavulásának tudható be. Nagyban hozzájárul az is, hogy ezek valahol mindig megvannak. Régebben ez néhány ismerős CD-jét, vagy merevlemezét jelentette, ma pedig (még) ott vannak a különböző torrent oldalak. Nem szép dolog jogvédett termékeket illegálisan letölteni, nem is kell, de maga a tény, hogy szinte minden program azonnal elérhető azért megnyugtató. A Warcraft 3 CD-ket se kellett végül kihoznom, elég volt az eredeti serial key-m és btjunkie.

A privát adattartalmakkal azonban más a helyzet. Egy jóféle hawaii csoportfotót például böngészhetnék a neten, olyat biztos nem találnék, amilyet Punában készítettünk a fekete homokos tengerparton. És ez még nem is feltétlenül jó példa, hiszen legalább ötünknek megvan, kellőképpen redundásan van tárolva, vagyis ha egy jól sikerült parti alkalmával megnézés helyett véletlenül törölném őket, még mindig nem dőlne össze a világ. Na, de mi a helyzet azokkal a fotókkal és videókkal, amik esetleg még érzékenyebbek (pl. a hányós képek) és nincsenek implicit módon redundánsan tárolva? Nos, a redundanciát nyilván szándékosan is meg lehet oldani, ahogy a hozzáférés is viszonylag könnyedén szabályozható.

Én a saját képek és videók tárolására jelenleg két hordozható külső HDD-t használok. Ezeket mintegy háromhavi rendszerességgel szinkronizálom egymással, a laptoppal, illetve a munkahelyi gépemmel. A >2x redundanciát bőven elégnek tartom, túlzottan paranoiás azért még nem vagyok. Annál inkább harapnék viszont, ha valaki olyan kezdene turkálni a képeim között, akit erre nem hatalmaztam fel, ezért mindkét HDD 256-bit AES titkosítással van védve.

Szinkronizáláshoz ajánlom a SyncToyt, vagy a Total Commandert - az egyik könnyebben használható, mint a másik. A titkosítás picit macerásabb, mert a TrueCryptet használva a linuxnál megszokott módon kell csatlakoztatni a meghajtót, ugyanakkor megvan az az előny, hogy ez bármilyen oprendszer alatt megtehető.

Tehát röviden, tegnap mindent archiváltam ily módon, beleértve azokat a képeket is, melyekről egy régebbi Skype beszélgetés alkalmával Dávid és Matyi megmutatta, hogy csak 1x vannak nálam letárolva. Ezen túl frissítettem az összes jelszavamat, az egyetemi-, banki- és egyéb fiókokhoz tartozókat. Minden legalább tíz karakter és tele van hülye karakterekkel. Nem mondom, hogy most már minden feltörhetetlen, de messze jobb helyzet ez, mint amikor mindehol a jó öreg 12345 szerepelt.

The Tragical History of Doctor Faustus

Avagy Goethe átdolgozásában már csak a Faust címet viseli az a könyv, amit még karácsony körül vettem az egyik budapesti antikváriumban. Annak, hogy miért pont erre esett a választás, története van. Ezt a történetet talán Matyi ismeri legjobban, de a lényeg az, hogy úgy emlékeztem, hogy ez a mű nem is volt olyan rossz, és most el akartam olvasni elejétől a végéig. A dráma minőségét illetőleg azonban nagyot tévedtem, ha egy szóval kéne jellemeznem az egészet, akkor a rémfos jelzővel illetném.

Egyrészt teljesen megfeledkeztem róla, hogy a mű a német romantika idején íródott - ez csak Margit megjelenésekor esett le. Ennél a nyálas, picsogós résznél majdnem tűzbe (medencébe) hajítottam a könyvet, de végül erőt vettem magamon és végigküzdöttem magam a tragédia első részén. A nagy küzdelem során talán csak Mefisztó tartotta bennem a lelket, a vége felé ő bizonyult az egyetlen elviselhető alaknak.

Másrészt a dráma magyar verziója nem egy mai fordítás. Voltak részek, amiket 4x kellett elolvasnom, hogy nagyjából megértsem őket, mert rég kihalt szavak kerültek egymás mellé a húszsoros pszeudomondatokba. Erre már csak hab, hogy oldalanként 5 utalás van a korabeli társadalom kifigurázására, amit csak megjegyzések rész segítségével lehetett megfejteni. Tehát ha még nyelvtanilag sikerült is felfognom egy-egy oldal tartalmát, egy jó 50-60% eséllyel még mindig nem jött át az igazi mondanivalója.

A végső konklúzióm Fausttal kapcsolatban, hogy ez tényleg egy tragédia. Az eredeti monda, az Ősfaust, ettől még simán lehet jó - de ezt a Goethe féle kiadást nem ajánlom senkinek (2 sörért azért elvihető). Ha számszerűsíteni kell az értékelést, 2/10, mert a borító, a papír és a nyomtatás igényes.