The Parking Business

Igen, mintegy másfél hete vétettem a törvény ellen. Megkaptam életem első olyan parkolási büntetését, amit nem sikerült se kimagyaráznom, se lealkudnom.

Az egész azzal indult, hogy kedd este elmentünk vásárolni az Urban Outfitters nevű helyre. Az autót leparkoltam az út szélén, majd meggyőződtem, hogy jó helyen állok-e. Ezek után mintegy bő másfél órás vásárlás, vagyis inkább próbálgatás eredményeképpen vettem egyetlen pólót. Kifele jövet meghökkenve látom, hogy egy rendőrautó áll a kocsim mögött. A rendőr maga túl kedves nem volt, de azt azért elárulta, hogy a büntetés már ott van a szélvédőmön. $50?! Kérdeztem, hogy hogyan lett ez ennyi, mire mondta, hogy ez elvontatós zóna. Az utca maga 40m hosszú, és egy zsákutca. Mindkét oldalán parkoló áll. A túloldala is kijelölt parkoló, és egyébként is este 9:10 volt már. Egy másik arra járó parkolóőrt megkérdezve azt a tippet kaptam, beszéljek mégegyszer a rendőrrel. Kérdeztem, ez hogyan elvontatós zóna? Mire a válasz az volt, hogy az utca túlvégén ki van rakva. Elsétáltam, és tényleg. Az előttem álló 5 kocsi ezt kitakarta. Ebből az elsőt már épp vontatták, a másik 4 a szélvédőre elhelyezett borítékkal várta a saját sorát. Az autóm környékét jobban szemügyre véve felfedeztem egy másik, a parkolást tiltó kis táblát, amit úgy tűnik félreértelmeztem: úgy vettem, hogy csak a tűzcsap melletti szakaszt tiltja, ami tábla nélkül is alapból elvontatós zóna.

Szomorúan konstatáltam a dolgot, hogy összköltségi áron $80-ért vettem egy pólót, aztán szomorúan hazavezettem, végül a szomosrúságot oldandó két felessel egy lakótárssal és három szomszéddal oldottam a problémát:

Ezt követően pár napig még kötelezően idegesítettem magam az ügy kapcsán , aztán befiztettem az $50-nak megfelelő a büntetést*.

A befzetés menete. Nyilván webes felületen próbálkoztam először. És mint kiderült, erre volt lehetőség! Azonban pár furcsaság megütötte a szemem. Az egyik a felület:

Az oldalon egyszerre lehet befizetni vagy 10 büntetést. Ennyi erővel már előre is vásárolhatnám a büntetést, vagy bérletet is vehetnék a parkolni tilos övezetekbe. A másik a bal oldalon olvasható: az összes fontosabb kreditkártyát elfogadják - kivéve a Visa-t. De mivel ez egyébként is egy külső cégen keresztül bonyolódik, van még $2.5 kezelés is. Hmmm... Befizettem Discoverrel, hátha kapok rá 2% cashbacket.

*az átlag büntetés $10-11 körül van, a mozgássérült parkolóhely jogtalan elfoglalása azonban még az enyémnél is többe, $51-be kerül (alkalmanként)

There's A War Going On

A Ph.D. tanulmányoknak nevezett egyszemélyes háborút mindenkinek magának kell megvívnia. Szerencsére vannak megengedett csalási formák, így lehet szövetségeseket szerezni, vagy modern harci eszközöket bevetni. Sőt, az évekig elhúzódó csendes harc során a nevetés is megengedett. Az alábbiakban fegyverekről lesz szó, amit a különböző - akár teljesen hétköznapi - frontokon lehet bevetni, zárásul pedig néhány startégiai tipp következik.

(Ezt a videót teljesen véletlenül találtam)

Publikációk menedzselése

Kezdjünk a kézifegyverekkel, amiből kettőt találtam. Az egyik az RTM, a másik az Instapaper. Az RTM egy sima tennivalólista, amihez van igényes telefonos felület és webes backup. Kell azt magyarázni, hogy ez mire jó? Nyilván teendőket lehet elhalasztani közeli, alkalmasabb időpontra. Ezzel szemben az Instapaper segítségével weblapokat és pdf-eket tárolhatunk el későbbi olvasásra, egyetlen gombnyomással. Az igényesen tálalt szolgáltatás egyik előnye, hogy ha kell szöveggé is formáz, így az simán olvasható Kindle-ről, vagy okostelefonról is (ki tesz ilyet?). A másik nagy előny, hogy ingyenes. Tehát napközben, munkaidőben simán meg lehet jelölni az érdekesnek talált oldalakat, hogy azt később, este, vagy hétvégén elolvassa ez ember. Az egyetlen gond ezzel, hogy tényleg el kell őket olvasni, különben egy értelmetlen repertoárrá alakul az egész.

Ha a kutatás csata során, vagy esténként akad egy-egy gyöngyszem tár lőszer (cikk), amire az ember emlékezni szeretne, azt másnapra szinte biztos, hogy elfelejti elhagyja. Persze listaelemként még mindig ott szerepelhet a hatalmas Instapaper listán, de onnann kikeresni valamit egy bizonyos listaméret után abszolút nem triviális. Erre vannak a leltárazott fegyverraktárak, amik közül nem egy légi támogatással (cloud back-up) jön. Az alábbi négy a legismertebb ilyen raktár:

• EndNote
• Zotero
• Refworks
• Mendeley

Kettőnek ezek közül igen magas a fenntartási költsége, ezeket helyből ki is húztam. Mendeley és Zotero viszont olcsók, már használható tárhelyet is ajánlanak ingyenesen. Ja, hogy ezek pontosan milyen árut hajlandóak tárolni? Cikkeket, folyóiratokat, könyv részleteket. Mindent normáliasan felcímkézve, kommentezve, kategorizálva, csak a kiexportálásra várva. Ergo, ha valami cikket elő kell kaparni a múltból, esetleg a hozzá hasonlókra is szükség van, egy normálisan karbantartott helység esetén ez másodpercek kérdése. A hivatkozás beillesztése a saját cikkbe pedig újabb 2. Én most a Mendeley-t próbálgatom.

Saját cikk? Úgy hangzik, mint egy győztes csata. Az érdemrendet valószínűleg el lehet rakni a fentebb említett raktárba, vagy ki lehet akasztani egy webes vitrinbe. Erre hasznos lehet a PublicationLists oldal, ami két-három érdemrend esetén még nem fest olyan jól, de 10-20 fölött már mutatós lehet. A vitrin-tárhely maga ingyenes, ha viszont több oldalról szeretnénk rálátást biztosítani, az már pénzbe kerül.

Fájlmegosztás

Igen, az 1-1 fájlmegosztára ott van a GMail. Puritán megoldás, de már elég régóta és elég megbízhatóan működik. Erre egy alternatíva az iSendr, ami azért csodálatos, mert csak a két gép közötti kapcsolat felépítéséhez nyújt szolgáltatást. Tehát az átküldött fájlok nem kerülnek áttuszkolásra egy külső szerveren, hanem közvetlenül P2P - szemtől-szembe - jutnak az egyik gépről a másikra. A méretkorlát? Nagyobb, mint 20MB: 2GB.

Van persze, hogy nem élő kapcsolattal, egyetlen emberrel kell bizonyos dolgokat megosztani. Erre ott a DropBox. 2GB tárhellyel, igényes webes-, telefonos-, és desktop felülettel.

Jelszavak

A végére hagytam ezt a kényes témát, amiről egy éve már írtam. Két igen frankó megoldást találtam, a LastPass-t és a PassPack-et. Mindkettő ugyanazt a célt szolgálja: távoli szerveren titkosítva tárolja a jelszavakat. Mindenki döntse el, hogy megbízik-e az ilyenben, hiszen ez simán lehet egy 'single-point-of-failure'. Ha viszont a bizalom megszavazásra kerül, mindenhol lehet 14+ minden-karakteres jelszavakat használni. A PassPack-et akkor is ajánlom, ha valaki nem kötelezi el magát a - szintén ingyenes - szolgáltatás használata mellett. Az oldal dizájnja*, biztonsági megoldásai és használhatósága ugyanis példaértékű.

*igen, a kezdőoldal tele van szórva színes logókkal

Hosszú távú stratégia

Végezetül, haditervek, túlélési stratégiák. David L. Jones alapból egy hatalmas figura, az EEVblogon közölt műsora a szakmánkbelieknek kötelező. A túlélési tippeket most ő prezentálja:

Some Things Just Won't Start Easy

Van pár dolog idén, ami korántsem úgy indult, ahogy kellett volna. Az egyik ilyen az autóm, merthogy az sehogy nem akart indulni.

A dolog nem új keletű, még a nagy karácsonyi rohanás idején kezdődött egy szerdai napon. A reggeli hidegben az autó még elsőre indult. Aztán délben, mikor szükségem lett volna rá, a kulcs elfordítására már csak egy halk kattanással reagált. Még csak meg se nyekkent. Viszont életemben először sikerült az összes piros visszajelzőfényt egy időben felgyújtani a műszerfalon!

Gyanakodva arra, hogy a reggeli hidegben az akksi megfázott, először bebikázással (jump start) próbálkoztunk. A válasz a gyújtás raádására azonban továbbra is csak egy halk kattanás volt, semmi erőlködés. Az egyébként is fiatal akkumulátor tehát, mint hibaforrás tehát kizárva.

Szerencsére ez a Honda Accord egy jól dokumentált állat. Az indítórendszer elektronikus kapcsolását, valamint Pétert és egy multimétert előteremtve arra jutottam, hogy a behúzótekercs (starter solenoid) vezérlő lábára (S) a jel megérkezik indításkor, ugyanakkor a kapcsolandó lábak közötti (B és M) feszültség nem változik, vagyis a tekercs nem kapcsol. A tekercset megkerülve az indítómotort azonban még sikerült erőlködésre bírni, így a diagnózis végeredménye: a behúzótekercs hibás.

A behúzótekercs egy kompakt módon összeintegrált eszköz, házi javítása helyett egy új darab rendelése került csak szóba. Azonban decemberben dolgom volt elég az ISIS-ban, jött a hétvégi kocogás, és egyébként is 5 nappal később már utaztam haza karácsonyozni, úgyhogy problémát hidegre tettem, avagy le a mélygarázsba.

A kollégák munkában

A fenti kép alapján úgy tűnhet, hogy nem is én dolgoztam, pedig rásegítés nélkül kormányozni, és (a tolókat) fékezni igenis kemény munka volt.

Ezzel az autószerelős projekt egészen januárig jegelve lett. A visszautam újrafoglalása alatt volt időm böngészni, ekkor akadtam rá az eBayen egy tetszetős darabra. A pótalkatrészt Nashvillebe érkezésem után egy nappal le is szállították. Csinos kis tekercset kaptam, csillogott-villogott előlről, hátulról. Már csak be kellett szerelni.

A szerelés nyilván bontással kezdődött, ugynis egy eldugott lyukból kellett előkaparni az indítómotor egészét. Ehhez pedig el kell távolítani az akksit és a légszűrő csövét. A felfogatócsavarokhoz hozzáférni és azokat meglazítani még ezután se volt triviális, de mintegy bő 1-2 óra verejtékezés után csak kicsaltam.

Az indítómotor helye

A motor, a tekercs és az őket összetartó fémház tehát kikerült, és semmit nem rongáltam meg! Egyelőre. A motor leválasztása ezután már egyszerű és fájdalommentes volt. Nem így a tekercsé.

A tekercset három csavar erősítette a vázhoz. Erősítette. Ezek hárman tényleg jól meg voltak húzva. Ezért 2 perc általános próbálkozás után az impact driverért nyúltam. Ezzel minden gyorsabb és egyszerűbb volt. A csavar fejében kialakított két merőleges vágatot például 4 másodperc alatt alakítottam át miniatűr tálka alakúra. Valahol itt kezdett el bonyolódni az este.

A teljes szétszereléshez és a tekercs lecseréléséhez már igen közel jártam, úgyhogy ennyiben nem hagyhattam a dolgot. Kaptam egy tippet, hogy ezt sima (értsd: nem csillag-) csavarhúzóval még jó eséllyel ki lehet szedni. Vasfűrész elő, és érzéssel vágtam bele egy szélesebb, hosszabb és mélyebb árkot. Nagyon profi lett. Viszont a rendelkezésre álló csavarhúzókkal továbbra se tudtam meglazítani. Ilyenkor egy kis csavarlazító (penetrating oil) még csodákra lehet képes.

Irány az autozone, a legközelebbi. A legputtóbb. Érkezés: 8:04, zárás: 8:00. Sebaj, van nem messze egy másik, és az már nem is a getto közepén van. Kértem egy doboz varázslevet, de közben elmagyaráztam a problémát. Mindeközben meg is világosodtam. Mi is kell ahhoz, hogy egy ilyen csavart kiszedjek? Mondjuk egy 60 cm hosszú csavarhúzó, valamint egy 172 és egy 194 cm magas afro-amerikai. Ezek lehetőleg rendelkezzenek 10-20 év szakmai gyakorlattal és legyenek jófejek és segítőkészek. Hoopsz! Ezek pont megvoltak ebben az üzletben! Időközben előkerült még egy hatalmas kalapács is, de a végeredményre koncentrálva: kiszedték nekem a csavart. Sőt, megmutatták, hogy melyik részeket lenne ildomos zsírral bekenni. Vettem zsírt is, majd irány vissza az ISIS-ba.

A tekercs cseréje innentől már gyerekjáték volt. Az alkatrészcsere szerintem már csak esztétikai okokból kifolyólag is indokolt volt, de ez nyilván másodlagos: tekercs lecserélve, a megfelelő részek bezsírozva, a motor visszacsavarozva. Irány a garázs.

Utolsó simítások visszahelyezés előtt

Mire az indítómotor visszaszerelésére került a sor, már egész komoly rutinra tettem szert. Ugyanakkor az idő is kezdett elszaladni, rohamosan közeledett a másnap, ezért az volt a terv, hogy összerakok mindent, és ha indul hazamegyek a Hondával, ha nem, akkor... egy másik kocsival és diagnózis majd legközelebb. Az összeszerelés viszonylag sikamlósan ment, csavar is csak egyszer esett be valami teljesen lehetetlen helyre. Tehát visszakerült az indítómotor, a légszűrő fedele és csöve, az akksi és az összes vezeték. Beülök a kocsiba, indítok és...

Katt. Majd csend. Bár nyilván nem ez volt a gond, de hátha az akksi merült le. Kerítettünk egy járó motort és megbikáztuk arról. Gyújtást ráad...

Katt. Motorháztető le, szomorú arc fel. Irány haza. A hétvége persze nem volt túl mulatságos autó nélkül.

Aztán szerencsére jött a hétfő. A hétfő, amikor lementünk ránézni az autóra, hogy megnézzük, mégis miért nem?! A hétfő, amikor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a kontrolvezeték csatlakozóját normálisan rá kéne tenni a tekercs megfelelő kivezetésére. A hétfő, amikor olyan pengén indult ez a '96-os jószág, mint már igen régen...

Flying Back to Nashville

Visszaértem Nashvillebe. Az ideút kissé kacifántos volt, ezért megérdemel pár sort.

Tavalyelőtt már kaptam egy fülest az egyik reptéri dolgozótól: Don't go north, during the winter! Ennek fényében a repjegyemet Atlantán keresztül kértem, hiszen ott szinte sose esik a hó. Csak most. A repteret vasárnap lezárták, az ATL-BNA járatot pedig - az egész három szakaszos utammal együtt - törölték. Erről az internetes becsekkelésnél értesültem, ami alapvetően kudarcot vallott. Sebaj, recsegős Skype, fura net, valamint 20 perc várakozás és már át is tettük a jegyet hétfő délről kedd reggelre. Reggelre. Azaz 1:30-kor fekvés, 3:40-kor kelés és egy jószándékú fuvarral már Ferihegy 2A-n is vagyunk. Kis sántikálás a latyakban, megérkeztünk: Ferihegy 2B.

A gép időben indul, az Air France által felszolgált kaja egyenesen kiváló. CDG, Párizs, 10 perc késés. Marad 50 perc átszállni. Indulhat a "rohanás". Repülő kislépcsőjén lebaktat, kisbuszra felugrik, vár. Kisbusz kirak egy kisteremnél. Kisteremből kötelező jelleggel kilép a terminál területéről - egy teljesárú jegy egy új biztonsági ellenőrzésre. Át a szomszédos terminálra. De, ne olyan gyorsan, csak bicegve. Helyes egyenruhás nő utamat állja, közli, hogy nó inglész, majd eltáncolja, hogy bomba. Kiderít, hogy van alternatív útvonal egy harmadik terminálon át. Sántít és száguld. Liftet használ. Tovább biceg. Még 14 perc az indulásig - nem a beszállásig. Biztonsági ellenőrzés = kígyózó sorok. Beszállókártya lobogtatása, külön sor, szinte üres. Cipő, öv le, telefon, folyadék és laptop ki, külön utasításra kardigán is le. Minden rendben, baktatás tovább. Mégse. A reptér leghelyesebb biztonsági ügyintézője kiszúr magának. Talán a bodza, vagy a hársfa? Nem, a beülőt bámulgatja. A karabiner. Meg a másik. Nézegeti, leteszi és szó nélkül elmegy. 2 perc és visszatér. Megint kezébe veszi, próbálja összeállítani belőle Sokkolót. Nem megy. Külső segítségkérés, továbbra se. T-4 perc. Jön egy másik őr, rászól a nőre, hogy ezt ne. Az válaszul harmadjára is megkérdezi beszélek-e angolul. Még mindig. Kioktat, hogy ezt legközelebb a nagy csomagba. Rendben. T-2 perc, már látszik a gép. Baktat. Nagy ember megállít, magyaros kedvességgel elkéri a dokumenteket. Megkérdi, szúró-, lő-, vagy robbanófegyver van-e. Persze, két karabiner. Még két mosoly Franciaországban, kis bicegés és már fent is a gépen.

Kis késés, a gép felszáll. Száll. Utastárs disszertációt javít. Repül. Megnéz Splice, majd szörnyülködik. Más ne tegyer. Repül. Alszik, repül. Leszáll Cincinnatiban. Esik a hó, ez szép. Gyors bicegés, beszállókártyát elkér. Az utolsót a túlterhelt gépre.

Repülőgépbe beszáll. Súlycsökkentés, 4 ember + csomagjaika le. Kompenzáció $400 + kaja + szálloda + egy jegy a másnap reggeli járatra. Egy nap késés már így is összejött, köszi de most nem. Repülőről jég lemar [link], majd gyí'! Érkezés BNA-ra 1 óra késéssel. Sebaj, még így is megelőztük a másik csapatot. Másik csapat járatát törlik. Ez már nem fair. Késő estére azért ideérnek.

Másnap reggel kelés 7-kor, náthával, (egyelőre) jetlag nélkül. Vége.

Megjegyzés: a bejegyzés időközben leegyszerűsödött nyelvtanát a néhai MUD ihlette. Időnként még mindig itt cseng a fülemben az 'eszik ecetes uborka' parancs, ami mintegy 3 életerőpontot állított vissza. Pedig összesen nem játszottam 2 órát ezzel a játékkal.

New Years Eve 2011

Teremtsünk hagyományt, avagy az év első bejegyzése készüljön a 2010-es sablon alapján.

Visszatekintés és számadás

A 2010-es esztendőt számba véve, az óévet ezennel jónak minősítem. Nézzük mi is történt a különböző területeken:

• Utazás tekintetében a sok újralátogatás ellenére továbbra se lehet okom panaszra: San Franciscot immáron harmadjára látogattam meg, Yosemitet láttam már télen-nyáron, Kolorádót úgyszintén*. Yellowstoneban egyelőre csak egyszer jártam, de akkor volt alkalmam beköszönni a Grand Teton Nemzeti Parkba is. Ezek a helyek alapból dobogósak - Hawai'i mögött sorakozva -, de a tény, hogy egyre többször sikerült a helyiek társaságát élvezni, külön tetszik. (4.5/5)
  
  
• Sportot illetőleg azt kell mondjam, 2010 a sportolás éve volt. Három dolgot emelnék ki, a sziklamászást, a futást és a gyúrást. Késő tavasztól kezdve - kis túlzással - minden hétvégén mentünk valahova mászni, vagy boulderezni (Obed, Chattanooga, Foster Falls). Ezen kívül nyáron voltunk Boulder, CO környékén, ami aztán egy kész vidámpark. Nyár közepe óta a Percy Warner park mellett lakom, erre - és a megelőző évi kudarcra - alapozva felkészültem a Rocket City Marathonra, amit várakozásaimnak megfelelően le is kocogtam. Bár az év második felére ez háttérbe szorult, a gyúrás végig napirenden volt. Ehhez nagyban hozzájárult az edzőpartnerem, akit Benjámin alakít. (5/5)
  
  
• Ph.D. tanulmányokat illetőleg diplomatikusan hallgatok. Mióta nincs óralátogatás, nincs látványos 'progress bar', így nehezebb nyomonkövetnem a előrehaladásomat, ez pedig zavar. (3/5)
  
  
• Kapcsolatok kapcsán egyebet mondani nem tudok: otthon még mindig mindenki megismert és ez jó. De, mégis tudok, a helyiekkel is már kezdek el-elvegyülni, bár a kommunikációs készségemen még mindig van mit reszelni. A bloggolást illetőleg sokszor hiányoltam a kommenteket, mint egyetlen visszacsatolást, de csak most nézem, hogy mintegy negyedét, ha megírtam annak, amit terveztem. My bad. (4/5)

*Most nézem, ezekről egy betűt nem írtam.

Évzáró

Idén nem volt előszilveszter. Viszont volt rendes, pót- és pótpótszilveszter is! Ebből a legemlékezetesebb nyilván a sima szilveszter volt, hiszen még mindig sántítok. A másik kettő lényegesen szolídabb volt, de jó. A mostani látogatás legjobb partija a Macskafogóban kapott helyett, amit idén nehéz lesz überelni. Ezeket mind egy kalap alá véve, valamint hogy szinte mindenkit sikerült otthon meglátogatnom, a 2010-es évet tisztességgel elbúcsúztattuk, így lezártnak tekintem. Mindenkinek boldog 2011. évet!

Előretekintés

Ugyanaz, mint a tavalyi, csak 2011 számmal és néhány pszeudo-fogadalommal:

• Legalább 5 új államot meglátogatok. Az alábbi térképen kékkel jelöltek, amik már megvannak, rózsaszínnel aboszút esélyesek.

• A sportolást legalább a 2010-es szinten művelem. Plusz egy sportot hozzáveszek az eddigiekhez, ami vagy a biciklizés, vagy az úszás lesz. Az egészhez pedig normálisan étkezem.
  
  
• A Ph.D. tanulmányokat illetőleg tervszerűen osztom be az időmet. A terv megvan, de itt nem részletezem.
  
  
• Kapcsolatokat illetőleg semmi értékelhető fogadalmat nem tudok tenni, de a passzív megfigyelő szerepet lecserélem egy kezdeményzőre, valamint jobban odafigyelek az emberek válaszreakcióira.
  
  
• Kerítek egy hobbit. A jelöltek: tánc, salsa, fotózás (+photoblog), esetleg jóga.

Snowing in Nashville 2010

Az idei télen se maradtunk hó nélkül Nashvilleben. A múlt hét végén, vasárnap délután leesett az első hó. Estefelé már mi is féloldalasan csúsztattuk le a kocsit a lakóparkunk melletti hegyoldalon:

View Larger Map

A művelet izgalmas volt, hiszen azonnal átcsúsztunk a szembesávba, és tulajdonképpen ott araszoltunk és fulladgattunk le, de valahol szórakoztató is volt. A lakásig végül egy kis kézi rásegítéssel simán elértünk, ellentétben egyesekkel:

A 400+ baleset még itt is magasnak mondható egy napra - főleg, hogy ez tartalmaz mentő-rendőr koccanást is -, de jelenleg úgy tűnik, a napi átlagos balesetszám sincs 100 alatt.

Rocket City Marathon 2010

26.2. Ma pontosan ennyi idős vagyok és ma pontosan ennyit futottam. Mához pontosan egy hónapja írtam az utolsó bejegyzést, pedig ezalatt történt velem pár dolog. Voltaképpen ez egybeesik azzal az időszakkal, ami kiesett az edzéstervemből. Ez utóbbit - két hónap csúszással - augusztusban kezdtem, hogy felkészüljek a mai huntsville-i Rocket City Marathon 2010-re.

Távolság: 26.2 mérföld

Tervezett iram: 9:00 min / mi (4 óra)

Időjárás: hibátlan

Útvonal:

Huntsvillebe tegnap délután munka után gurulunk le Péterrel, aki intézte a szállást, és kerített egy igen jó olasz éttermet vacsorázás céljából. Míg az én célom mindössza az volt, hogy maradandó térdsélülés nélkül teljesítsem a távot 4 órán belül - azaz inkább 8:30-8:45 min/mi (3:42:42-3:49:15) tempóval -, addig Péter alapvető célkítűzése volt, hogy kvalifikálja magát a Boston Marathonra. Frusztrált is volt emiatt, nem picit.

A rajtnál Péter nyilván előre állt, őt ezután nem is láttam egészen sokáig. Én a 3:45:00 tervezett iramhoz tartozó sávban kerítettem magamnak helyet. Meghallgattuk a helyi himnuszt, valamint ahogy eldörrent egy elöltöltős puska, és nekiálltunk trappolni.

Az első 2-3 mérföld szörnyű volt. Sokan botorkáltak előttem és nem tudtam a saját tempómban futni. A harmadik mérföld után viszont széthúzódott a mezőny, eddigre minden tudatosság nélkül beelőztem a 3:40-es "pacert" is. Az ezt követő 5-6 mérföldön keresztül a különböző transzparensek olvasásával és a félig kész, beton és vasszerkezetet nélkülöző, kizárólag OSB lapokból épített háromemeletes sorház bámulásával szórakoztattam magam. A plakátokon tüntettek az abortusz ellen, előrángatták Chuck Norrist, majd nem sokkal később Jézust. Volt, amelyik sört ígért a célnál, de akadt jónéhány, amit meg sem említenék. A marathoni szórólapok külön kérték a szurkolókat, hogy lehetőség szerint zenével szórakoztassák a futókat. Volt, aki aggregátorról járatta a boomboxot, akadt aki a pickup hátuljáról tolta a zenét, volt, aki kis iPod kiegészítővel jött az útra, de az egyik legütősebb mégis a nyitott Audi A4-es volt. Huntsvilleben lévén a Sweet Home Alabamát legalább 5x hallottam ma, de megszólalt az I've Got The Power Is. Ez utóbbit jobb lett volna, ha nem a 6., hanem mondjuk a 22. mérföldnél szólaltatják meg. (Az mp3 lejátszók használata a verseny alatt tiltott volt.)

Időközben elértem a 8. mérföldzászlóig. Azt hiszem ekkor nyilalt bele a fájdalom a bal térdembe. Ez jóféle fájdalom, avagy erre mindig lehet számítani, hogy jön. Ráadásul hűséges is, mert nem csak a verseny végéig tartott ki velem, hanem még mindig itt lapul a laptop alatt. Nem sokkal ezután jött egy jó hosszú szakasz, ami mérsékelten volt izgalmas, de legalább rajta volt a félutat jelképező 13.1 zászló és ellenőrzőpont. A zászlógyűjtés nagyjából innen kezdett el belassulni. Ja nem, a 17. mérföldnél. De az is lehet, hogy csak itt kezdtem el unatkozni igazán. Mindenesetre mire ide értem már betoltam egy energia-zselét - amit máig nem értek, hogy miért próbálnak ízesíteni -, ami egészen praktikus dolog.

A 19. és 20. mérföld között kezdett lángra gyulladni mindkét vádlim. Ez furcsamód annyira nem zavart. Annyira biztos nem, mint az egyre erősödő térdfájás. Sebaj, innen már semmi értelme nem lett volna visszafordulni, ezért mentem tovább. Péter szerint a Marathon egyébként is az utolsó 6 mérföldről szól, ami előtte van, az csak úgy van.

Nos, ez az utolsó 6 mérföld minden volt, csak kellemes nem. Mintegy mérföldenként igyekezett a combom görcsbe rándulni, amit 10-15 másodperces sétákkal nyugtáztam. A sétálás nagy előnye volt, hogy a térdem sokkal jobban fájt, mint futás közben. Úgyhogy elég hamar visszaálltam a kocogásra. Továbbá nem részletezném, milyen fájdalmas volt ez, az szerintem jól leírja a dolgot, hogy volt szerencsém több ízben is hangosan káromkodni. Ugyanakkor az utolsó 1.5 mérföldre valahogy kikapcsoltam az agyamat, és az igen kellemes volt.

Peter Volgyesi - 3:14:13

Sandor Szilvasi - 3:47:09

Az én mai futásom itt található meg kml formátumban - Google Earthben poén végignézni.