Black & White

Anno, még gimi harmadikban volt egy éjszaka, amit LAN-party címszó alatt Krisszel és Geryvel végig Black & White-oztunk. A játék egyszerű volt: istent kellett játszani és minél több hívőt kellett gyűjteni. Az, hogy ezt a játékos hogyan érte el, már rá volt bízva. Válhatott valaki gonosz istenné, vagy jószándékúvá egyaránt, függően attól, hogy gyújtogatta a halandók házati, vagy rendszeresen esőfelhőket teremtett a termőföldek felett - elvégre többféleképpen rá lehetett venni a halandókat az istentiszteletre. Lényeg, hogy a tettek alapján a kis "hobbitoknak" kialakult egy képe az őket körülvevő isten(ek)ről/játékos(ok)ról. Ez volt az egyszerű, és viszonylag direkt módszer.

A játék ott kezdett el komplexebb alakot ölteni, hogy az isteneknek mind volt egy kabalaállata. Ez lehetett egy tigris, vagy egy tehén is. A szerencsétlennel pedig foglalkozni kellett, illetve nevelésben kellett részesíteni. Cserében a tanultak alapján ők is elkezdtek "segédkezni" és maguktól varázsolgattak fát, élelmet és vizet a kis falvakban, avagy nekiálltak terrorizálni a békés lakosságot. Na, de hogyan történt ez a nevelés, tanítás? Nyilván kétféleképpen volt ez lehetséges (illetve a kettőt ötvözve): ha az állatka, tfh. a csodatehén olyat cselekedett, amire érdemes volt rászoktatni, meg lehetett jutalmazni, pl. egy marék szalmával. Míg, ha olyat tett, amit nagyon nem kellett volna, pl. játékból elkezdte enni vagy eltiporni lakosságot, simán fel lehetett pofozni a szerencsétlent. A szép az egészben mégis az volt, hogy egy teljesen átláthatatlan heurisztika volt a nevelés mögött, ami szinte tökéletesen tükrözte a valóságot! Ergo voltak dolgok, amiket az istennek nem lehetett megtanítani a hatalmas szőrcsomóknak, avagy képtelenség volt leszoktatni róluk.

Bár a helyzet nem tűnik elfajultnak, mégis lehet tippelni, hogy ez az egész honnan jutott eszembe.

Megjegyzés: Implicite már megadtam a választ.