Bejegyzések
2009. Március 1.
A mai napon visszaváltottam a maradék Quetzálomat a Bank of Americánál. Ehhez fűződik egy történet, de azt csak a 11. nap beszámolójánál ismertetem.
A Guatemala-túra 4. napja egyébként nyugisan telt. Miután néhányan megvétózták a reggeli hegymászást, emberi időben, vagyis 9 órakor keltünk. Elindultunk reggelit vadászni, és közben érdekes megfigyeléseket osztottunk meg egymással, például, hogy Guatemalában az ivás és az utcán mászkálás nem fér össze, úgy mint mondjuk Pesten, vagy hogy az emberek teljesen máshogy fóliázzák az autóik üvegét. A legtöbb pickup szélvédőjén például csak egy 10 cm keskeny kémlelőnyílást hagytak. A közlekedést tekintve egyébéknt volt egy olyan érzésem, hogy amire otthon azt mondták, hogy nem, az itt teljesen természetes volt, hogy igen. A reggeli végeztével visszaballagtunk a szállásra. Eközben láttuk ezt az éttermet, aminek egyik mondanivalója, hogy attól, hogy valami még nincs kész, nem jelenti azt, hogy az diszfunkcionális. A másik mondanivalója pedig, hogy ez mennyire szép!
Ez a nap, vagyis Március 2-a Guatemalában kitüntetett jelentőségű volt. Ez volt ugyanis az utolsó nap, amikor közterületen legálisan lehetett cigarettázni. Bár ez engem nem érintett, mindazonáltal azért mégis érdekes, nem?!
Lévén, hogy utolsó nap a "hegyilevegőzésre", úgy döntöttünk elmegyünk igazi hegyi levegőt szívni, vagyis sétálunk egy picit. Indulás előtt gyorsan készítettem egy rakás képet a hotelszobánk ajtajából, mondván, hogy összerakom egy panorámaképpé. Na, erre a képre még lehet várni egy ideig. Helyette lesz egy csomó a sétáról.
Tehát dél után nem sokkal elindultunk San Pedroból, és a kisfelbontású terület, vagyis San Juan felé vettük utunkat. Nyilván nagyon jó idő volt, hét ágra sütött a nap!
Út közben láttunk és kóstoltunk friss kávét. A magasabb helyekről meglehetősen szépnek tetszett San Pedro. Valahogy így:
San Pedro la Laguna a Lago de Atitlán partján (nem a sátrak)
Az egyik kisfaluban még egy fogászati rendelőt is találtunk, aminek láttán eldöntöttem, hogy Guatemalában legalább annyira nem akarok fogorvoshoz kerülni, mint Amerikában. Voltak emellett egész szép házak, úgy mint ez a vörös.
Vörös Téház
Arra azonban nem jöttem rá, hogy az ablak feletti gerenda pontosan milyen célt szolgál, illetve azt miért emelték ki ennyire. Ez a vörös "T"-ház egyébként eléggé elitnek számított, az egyszerűbb házak így néztek ki. A településszerkezet kesze-kuszának tűnt, bár a templom mindig a központban volt. A kosárlabda pálya úgyszintén. Amit picit furcsállottam eleinte, hogy a guatemalai korfa meglehetősen fiatal volt. Öreget alig lehetett látni, gyereket annál többet. Ha öreget láttunk, meg is kérdeztük egyből, hol a kocsma. A kocsma egyébként nem kocsma volt, hanem sokkal inkább egyfajta vegyeskereskedés. Ez előtt üldögélve készítettem el azt a fotót, ami legjobban tetszik:
Guatemala Portré
Még nem jöttem rá, miért tetszik ennyire, de baromi jó lett. Tovább sétálva találkoztunk még érdekes képződményekkel, úgy mint 300 méter fesztávolságú távvezetékkel, vagy színes csirkékkel. Kérdeztük is, hogy ezt mégis miért, vagy hogyan, mire a válasz nagyjából az volt, hogy '?'.
Hacienda Paso Antoniot elérve bedobtunk egy fagyit, majd vártunk ahajóra csónakra. Az egyik helyi asszony meggyőzött minket, hogy az éppen bent álló hajóval ne menjünk el, mert azok rossz emberek. Mondta, hogy volt már alkalom rá, hogy félúton megálltak és további viteldíjat követeltek ahhoz, hogy az embert tényleg elvigyék a célkikötőbe. Ezért azt ajánlotta, hogy várjuk meg a következőt, amit a férje vezet... Ez vicces volt, annak ellenére, hogy más forrásból is hallottuk, hogy az ilyen típusú lehúzás (is) megesik az Guatemalában.
Sebaj, a kilátás ilyen volt, az időjárás több, mint kiváló, úgyhogy kibírtuk azt a 10 perc várakozást.
Egyszerű kiötő a Lago de Atitlán partján
Nem sokkal miután visszaértünk a szállásra, megérkezett Katalin és Pali. El is battyogtunk egy nem túl közeli étterembe, ahol gyanúsan európai étellel szolgáltak. Én alighanem ettől kezdtem el f*sni és hányni, de ez már a következő nap története.
A mai napon visszaváltottam a maradék Quetzálomat a Bank of Americánál. Ehhez fűződik egy történet, de azt csak a 11. nap beszámolójánál ismertetem.
A Guatemala-túra 4. napja egyébként nyugisan telt. Miután néhányan megvétózták a reggeli hegymászást, emberi időben, vagyis 9 órakor keltünk. Elindultunk reggelit vadászni, és közben érdekes megfigyeléseket osztottunk meg egymással, például, hogy Guatemalában az ivás és az utcán mászkálás nem fér össze, úgy mint mondjuk Pesten, vagy hogy az emberek teljesen máshogy fóliázzák az autóik üvegét. A legtöbb pickup szélvédőjén például csak egy 10 cm keskeny kémlelőnyílást hagytak. A közlekedést tekintve egyébéknt volt egy olyan érzésem, hogy amire otthon azt mondták, hogy nem, az itt teljesen természetes volt, hogy igen. A reggeli végeztével visszaballagtunk a szállásra. Eközben láttuk ezt az éttermet, aminek egyik mondanivalója, hogy attól, hogy valami még nincs kész, nem jelenti azt, hogy az diszfunkcionális. A másik mondanivalója pedig, hogy ez mennyire szép!
Ez a nap, vagyis Március 2-a Guatemalában kitüntetett jelentőségű volt. Ez volt ugyanis az utolsó nap, amikor közterületen legálisan lehetett cigarettázni. Bár ez engem nem érintett, mindazonáltal azért mégis érdekes, nem?!
Lévén, hogy utolsó nap a "hegyilevegőzésre", úgy döntöttünk elmegyünk igazi hegyi levegőt szívni, vagyis sétálunk egy picit. Indulás előtt gyorsan készítettem egy rakás képet a hotelszobánk ajtajából, mondván, hogy összerakom egy panorámaképpé. Na, erre a képre még lehet várni egy ideig. Helyette lesz egy csomó a sétáról.
Tehát dél után nem sokkal elindultunk San Pedroból, és a kisfelbontású terület, vagyis San Juan felé vettük utunkat. Nyilván nagyon jó idő volt, hét ágra sütött a nap!
Út közben láttunk és kóstoltunk friss kávét. A magasabb helyekről meglehetősen szépnek tetszett San Pedro. Valahogy így:
San Pedro la Laguna a Lago de Atitlán partján (nem a sátrak)
Az egyik kisfaluban még egy fogászati rendelőt is találtunk, aminek láttán eldöntöttem, hogy Guatemalában legalább annyira nem akarok fogorvoshoz kerülni, mint Amerikában. Voltak emellett egész szép házak, úgy mint ez a vörös.
Vörös Téház
Arra azonban nem jöttem rá, hogy az ablak feletti gerenda pontosan milyen célt szolgál, illetve azt miért emelték ki ennyire. Ez a vörös "T"-ház egyébként eléggé elitnek számított, az egyszerűbb házak így néztek ki. A településszerkezet kesze-kuszának tűnt, bár a templom mindig a központban volt. A kosárlabda pálya úgyszintén. Amit picit furcsállottam eleinte, hogy a guatemalai korfa meglehetősen fiatal volt. Öreget alig lehetett látni, gyereket annál többet. Ha öreget láttunk, meg is kérdeztük egyből, hol a kocsma. A kocsma egyébként nem kocsma volt, hanem sokkal inkább egyfajta vegyeskereskedés. Ez előtt üldögélve készítettem el azt a fotót, ami legjobban tetszik:
Guatemala Portré
Még nem jöttem rá, miért tetszik ennyire, de baromi jó lett. Tovább sétálva találkoztunk még érdekes képződményekkel, úgy mint 300 méter fesztávolságú távvezetékkel, vagy színes csirkékkel. Kérdeztük is, hogy ezt mégis miért, vagy hogyan, mire a válasz nagyjából az volt, hogy '?'.
Hacienda Paso Antoniot elérve bedobtunk egy fagyit, majd vártunk a
Sebaj, a kilátás ilyen volt, az időjárás több, mint kiváló, úgyhogy kibírtuk azt a 10 perc várakozást.
Egyszerű kiötő a Lago de Atitlán partján
Nem sokkal miután visszaértünk a szállásra, megérkezett Katalin és Pali. El is battyogtunk egy nem túl közeli étterembe, ahol gyanúsan európai étellel szolgáltak. Én alighanem ettől kezdtem el f*sni és hányni, de ez már a következő nap története.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése