Guatemala Trip Day #5

Tehát a következő nap, a fosás és hányás napja részemről. Bár ennél nyilván több is történt az 5. napon, mégis említésre méltó, hogy indulás előtt egy órával keltem, azaz 4:30-kor, hogy egy kisebb magánjelenettel (sikítva hányással) lendületet adjak a napnak. És hogy hova kellett a lendület, hova indultunk? Ide, az orrának a csúcsára:

Indián arc, jó arc. Jó magas.

Azt már talán említettem, hogy a fél ország, így San Pedro is egy hegyvonulat tetején van. A képen látható Lago de Atitlán (a kék rész) se kivétel. Vulkánok övezik, némelyik még aktív. A tó igazi értéke azonban nem ez, vagy hogy jól néz ki, esetleg, hogy jó a levegő. Sokkal inkább az, hogy délben menetrendszerűen megérkezik a keleti szél. A Beaufort skála szerint egy erős ötös. Igazi szörfparadicsom lehetne a hely, ha lenne hozzá itt szörf! Aztán lehet, hogy addig szép az egész, amíg a sportemberek ide nem telepednek.

Visszatérve az idián arcra, aminek még mindig nem tudom a rendes nevét, alighanem az is vulkán volt valaha, de ma már nem prüszköl. Viszont megmaradt x+400 méter magasnak. Ami nem keveés, ha a napfelkeltét már a tetejéről akarja nézni az ember. Híre volt, hogy régebben banditák fosztogattak a felvezető úton. Egy minimális összegért a banda egyik tagját fel lehetett fogadni "idegenvezetőnek", vagyis inkább egyfajta biztonsági embernek. Pár éve azonban áttértek inkább arra, hogy jegyet árulnak a bejáratnál. Ezt már előtte nap megvettük. Utólag kérdezhetném, hogy minek, de talán mert jobb a békesség a helyiekkel.

Az oromra még épp időben felértünk a csapattal. A csapattal, ami állt Katalinból, Erikából, Zsaniból, Paliból (63), Endréből és szerénységemből. Ebből azt hiszem Pali és Katalin volt az, aki egyszer sem nyafogott. Na jó, meg én, de én csak azért, mert nem volt hozzá erőm. Amíg a nap fel nem jött, kellemesen hideg volt a hegytetőn, a kilátás viszont pazar volt San Pedrora. Velem együtt pedig egyszerűen leírhatatlan:

Guatemala, Kill Bill stílusban

Miután végignéztük a napfelkeltét és átmelegített minket a hajnali napsugár (huh), elindultunk vissza. Vicces volt, hogy amíg mi túrabakancsban szép lassan, óvatosan lépkedtünk, addig a helyiek a szomszéd faluból félpapucsban ugráltak közöttünk, avagy rohantak el mellettünk. Ezen eltűnődve egyszer meg is álltam és stílusosan vizet hánytam a tűzhányók között. Most nézem, hogy a kolléga feljegyezte a naplóba: Rosszullét (Sanyi), ergo biztos tényleg szarul voltam. :D

A hegymászás befejeztével egyből útnak is indultunk. A cél ezúttal Chichicastenango volt. Miután út továbbra se volt az Atitlán-tó körül, visszahajókáztunk. A partraszállás után fogtunk megint néhány csirkebuszt, és már ott is voltunk.

Chichicastenango egyrészt erről a Maja áldozóhelyről híres, ahova nem sokkal az egyik szertartás után érkeztünk. Tartottak volna nekünk amolyan "túrista-szertartást", de mindezt nyilván "túrista-áron", amiért mi túristák annyit azért mégsem akartunk fizetni. Ünnepi maszkot azért vettünk az egyik helyitől, pontosabban magától a gyártótól. Ugye onnan a legolcsóbb? Kérdeztük is, hogy mennyibe kerülnek: az ár egységesen 300 Quetzal (GTQ) volt. De nyilván Guatemalában voltunk, tehát ez csak kiindulási ár. Endre megemlítette, hogy tavaly ugyanezt 45-ért vette. A reakció erre az volt, hogy jó: a pici 30, a közepes 40, a nagy pedig 50. Ez már teljesen emberinek tűnt. Ezen felbuzdúlva a nap további szakaszában is toltuk az alkudozást - ekkora ugyanis már majdnem az összes számot tudtam spanyolul 100-ig (cien). A legjobban talán Kemy tolta, aki egy csodálatos kézzel szőtt szőnyegért 115 GTQ-t adott ki. 300-ról indult az alku, majd 120-nál állt meg. Végül 115-öt fizettünk, mert ennyi apró volt nálunk. Stílusosan csináltuk, sajátos stílusban.

Miután gyarapítottuk a standard és szóróajándékok gyűjteményét, körülnéztünk a városban. Az egyik leglátványosabb része a Santo Tomas templom volt.

Santo Tomas templom, Chichicastenango

Ezt azért volt jó bejárni, mert megint megtudtunk pár dolgot a helyi vallásról. Nem helyi ember nem léphet be a képen látható főbejáraton, csak az oldalsó szárnyon. A helyiek pedig belépés előtt áldoznak: általában növények, esetleg sör, vagy cukor égetésének formájában. A templomnak volt egy nagyon sajátos hangulata, a falon körbe keresztény szentek képei, függtek de a padlóba vésve nem teljesen keresztény ábrák is felsejlettek. Ja, ezt tették, mert fény alig szűrődött be az épületbe, ami pedig ezt tette, az furán oszlott szét a levegőben terjengő gyertyafüstön és a monumentális sötétbarna fabútorokon.

A templomon kívül még a vásárteret emelném ki. A vásárt magát nem tudom, mert arról voltaképpen lekéstünk, de a hentes azért még érdekes volt. Ahogy Robi mondaná, bármely helyi érdekű ÁNTSZ álma.

Miután mindenki összeszedte magát a következő 3-4 órás útra, beszálttuk a bérelt minibuszba és nyakunkba vettük Nyugat-Guatemalát. Quetzaltanengo helyett Huehuetenangoba mentünk, ahova jórészt teljesen frissen aszfaltozott út vezetett. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak össze-vissza kanyarok, vagy 20-30 fokos emelkedők. Voltaképpen nem volt 100 méter egyenes és egyenletes szakasz. Ahol volt, ott viszont megáltunk, hogy mindenki elvégezze a dolgát. Azt hiszem itt is felszínre kerültek a kultúrális különbségek. Míg mi európaiak (értsd: magyarok) a másfél lépésnyire lévő árkot céloztuk be, addig a busz sofőrje a bal hátsó kereket. Eddigre már hozzászoktunk a furcsaságokhoz, úgyhogy csak vállat vontunk és visszaszálltunk a járműbe. Nem sok mindenre emlékszem, mert főleg azzal voltam elfoglalva, hogy minimalizáljam a kényszermegállások számát, de arra mindenképp, hogy az út sok esetben egy-másfél sáv szélességére szűkült. A hegyoldalak ugyanis hajlamosak voltak visszahódítani egy-egy sávot az útból. Érdekes látvány volt a friss föld látványa a friss aszfalton, szakaszonként, de több száz méteren át, de végül ebből se lett semmi gondunk. Mert ugye miért lett volna?

Megjegyzés: Kemy, a Kisbusz mellett van három szó, amit nem tudok elolvasni. Tippek?